FőképA múltkori Alice Coltrane-es írásom/cikkem/bármim után megfogadtam, hogy megpróbálok objektívebb lenni, mondjuk úgy: szikárabb; megpróbálok inkább az éppen „vizsgált” anyagra koncentrálni, és megpróbálom mellőzni a szubjektív tényezőket.
Megfogadtam, aztán tessék, most itt van a BO cd-je, és máris felre kell tolnom az objektivitást.

Miért is? Talán azért, mert sok minden köt a BO-hoz, egy bizonyos ex-tagjához. (Egyebek mellett ez az oka annak, hogy nem két hónappal ezelőtt írtam meg ezt a cikket.)

Először a ’90-es évek közepe táján hallottam a bandáról – az akkori E-klubban (ma már Diesel) voltunk, és Filip Gyuri meg a Harley-Davidson Band zenélt, és akkor Gyuriék előtt vagy után egy Black-Out nevű zenekar következett; nem ismertem, de megnéztük, és annak ellenére, hogy akkoriban éppen a Danzig bűvöletében éltem, és kissé távol állt tőlem a grunge… tetszett!
Az énekes őrült fazon volt, a gitáros se semmi, a dobos már akkor úgy viselkedett, mintha nem ismerné azt a fogalmat, hogy „gátlás”, a basszusgitáros pedig azt tette, amit elvárnak tőle: jó iparosként „dolgozott”.

Aztán hosszú ideig csak időnként került a szemem elé / a fülembe a BO, meg a zenéje, de elérkezett az a bizonyos nap, ami egy jó barátság kezdete lett – megismertem Kowalskyt, dolgoztunk együtt egy, azután még egy könyvön.
Ebben a periódusban Kowa a Mantrában, a BO-ban, és már a Vegában is énekelt.

Felállítottam magamban a három zenekar sorrendjét; nálam az első a Mantra volt, a második a BO, a harmadik meg a Vega.
Aztán Kowa a Minden a Tiéd című Mantra lemez után kiszállt a Krishna hardcore-ból, de mielőtt elkenődhettünk volna (A „Legyen hófehér” című dal máig tíz-klicskónyit üt rajtam), kijött a Black-Out Radioaktív című CD-je, rajta olyan dalokkal, mint a „Ragadozó”, meg a zenekar történetét önironikusan elmesélő „Black-Out”, meg a…

Gyakorlatilag az egész lemez tetszik. A 2006-os év koncertjeinek top-listáján nálam a második helyet a szilveszteri, Rocktogonos BO buli, a harmadik helyet pedig a Wigwamos lemezbemutató koncert foglalta el.
(Csak azért nem került az első helyre egyik sem, mert abban az évben itt volt a Szigeten Robert Plant…)

Azt tudtuk, hogy akkoriban Csányi Zoli, a BO dobosa Piramis feldolgozásokat játszik egy trióban, Csányi Szabinak is van egy másik, BO-n kívüli projektje, és Kowa is építgette a Vegát, folyamatosan.
Valamikor, azt hiszem 2007 tavaszán, itt Budapest belvárosában, valami New Orleans, vagy hasonló nevű helyen volt egy unplugged BO koncert, ami úgy szólt, olyan jó volt, hogy… Nagyon.

Akkor még azt hittem, hogy a két Csányi, meg Kowalsky számára a külön projektek csak amolyan mellékes dolgok maradnak, mert az nem létezik, hogy abbahagynak valamit, ami ennyire jó!
Szabi és Kowa azon a koncerten bejelentette, hogy lesz egy szimfónikusokkal megspékelt BO unplugged, valamikor, hamarosan, meg hogy lesz egy unplugged DVD is, és…

És aztán Kowa kilépett a BO-ból. Szabiék meg ott maradtak énekes nélkül. Egy darabig.

A fórumokon, meg különböző szaklapokban/rádiókban sokan foglalkoztak Kowa döntésével, meg azzal, hogy mi lesz most a BO-val; én is vártam, hogy na, most mit lépnek a fiúk, mihez kezdenek a valóban karizmatikus, dalszöveg szempontjából bivalyerős, jellegzetes hangú Kowa nélkül.

Aztán Szabiék valahogy rátaláltak Csordás Robira, aki… Valljuk be, akkor még nem igazán tudott Kowa nyomdokaiba lépni. Más az egyénisége, más a hangja; állati furcsa volt tőle hallani azokat a régi BO dalokat, amiket Kowa előadásában ismertünk meg.

Furcsa… Furcsa. De hé! Ez csupán furcsa, és nem rossz! (Másképp, Kowa egyik dalszövegét idézve: „Azért mert más, még nem hülyeség!”) Nem rossz, sőt!

Sokáig nem tudtam megszabadulni ettől a furcsaság-érzettől, de aztán a Lánchíd rádió egyik adásában, ahol Szabi volt Bizse Feri (a műsorvezető) vendége, közösen kimondták a megfejtést: Bon Scottból egy darab létezett, de miután elment, az AC/DC tovább élt, visszatért, méghozzá feketében; és az igaz, hogy sokan {én is köztük vagyok} azóta se bírtak megbarátkozni az akkor új (mára már az őskövületek közé sorolható) énekessel, a hangjával, az egyéniségével, de még többen vannak azok, akiket éppen ő csábított át a világ észídíszí-oldalára.
Ő, meg mondjuk Angus, aki elég őrült volt ahhoz, hogy a kezdeti, döcögős korszakban is elvigye a hátán a bandát.

Vagy egy másik: annak idején, amikor Vikidál Gyula kiszállt a P. Mobilból, és megcsinálta a Dinamitot, csak néztünk, hogy most mi lesz, ki tudja úgy elénekelni az „Utolsó cigarettá”-t, pld, mint ő.
Aztán jött Tunyó (nyugodjék békében…), és a Mobil megváltozott – más lett, de ugyanolyan jó maradt, vagy (szerintem) még jobb is lett, mint Vikidállal volt. (A Mobil még most, ebben a politika által szétcincált, Tunyótlan világban is fogalom, ezzel szemben a Dinamit… Emlékszik még rá valaki? Vikidál? Mi is ő mostanában? Operetténekes?)
Az ilyen, és hasonló párhuzamok általában nem stimmelnek, de ebben most mégis van valami, ami találó.

Az azóta eltelt időszakban Szabiék mindent megtettek annak érdekében, hogy megmutassák: Kowa nélkül is létezhet BO.
Abban soha, senki, egyetlen pillanatig sem kételkedett, hogy a három hangszeres BO-tag kiváló zenész; azt is tényként lehet kezelni, hogy Szabi tele van ötletekkel, vagánysággal, rutinnal stb. – vagyis képes arra, amire annak idején Angus.
Robit, az egyéniségét, a hangját azonban sok kritika érte – de ilyet is láttunk már.

Igazság szerint, tapintatlannak tartom a BO új CD-je kapcsán felemlegetni a Kowalskys periódust.
Ez egy új zenekar, vagyis… egy régi-új zenekar, új frontemberrel (akinek mára már jócskán sikerült felnőnie a feladathoz, a pozícióhoz), meg a régi zenészekkel, akiknek még mindig (remélem sokáig!) van új, vagy újszerű mondanivalójuk – akik még mindig gördülő kövek, akiken nem nő moha.
Tapintatlanság, de Kowa megkerülhetetlen, mivel a CS-hez társuló DVD-re egy Wigwamos, unplugged BO koncert került fel – egy olyan BO koncert, amin még Kowalsky énekel.

Nos, a DVD. Aki valaha is szerette a Black Outot és/vagy Kowalskyt, annak „kötelező” néznivaló. (Az olyan, tinikorú Vega-rajongók számára is az, akik még soha életükben nem hallották a BO-t!)
Szabiék kőprofik, Kowa karizmatikus, az anyag hangulatos – vagyis pontosan az látható/hallható, amit az ember a BO esetében megszokott.

A CD? Szabiék kőprofik, Robi lendületes, érdekes hangon énekel, könnyedén veszi azokat az akadályokat, amelyek a BO-ba kerülésekor még gondot jelentettek volna a számára.
A dalszövegek némelyike kifejezetten jó, bár egy-két esetben bekerült néhány triviális dolog, pár séma – de nem számít, mert a zene ezeken a döccenőkön is simán átlendíti/sodorja a produkciót.

A riffek 80%-a eredeti, 15%-a valamelyik korábbi BO dal riffjének klónja, 5% pedig… Hát igen. Ilyesmit már hallhattunk valahol, itt-ott – vagyis nagyon rendben van az egész.
(Ma, Magyarországon, de talán az egész világon ez az arány kb. fordított szokott lenni: 5% eredeti, 10% ön-plágium, 80% „külső” forrásból származó, vagy, kevésbé rosszmájúan: „áthallásos” dallam/riff/ötlet kerül fel a lemezekre.)

Első/második/harmadik hallásra talán egyetlen olyan dalt találtam a CD-n, ami nem tetszik (bár ez is hangulatos): az utolsó, az „Árral szemben” valahogy… furcsa.
Persze az is lehet, hogy csak a régi előítélet, vagy a nonkonformizmus dolgozik bennem – értem én, hogy miért kell lassú dallal zárni a koncertet és a lemezt, tudom, ismerem a közönség befolyásolásának eszközeit, ennek ellenére sosem tetszett, ha érzelmes dalt toltak valami végére.
Ha az „Árral szemben” mondjuk az utolsó előtti lenne… Mindegy, ez már tényleg csak kekeckedés.

A nyitódal, az „Élni vagy félni?” enyhe doomos ízzel indul, aztán van benne egy gitárszóló, amiről az Audioslave jutott eszembe (nem, nem utánérzés, egyszerűen olyan a hangulata és Szabi technikája), aztán jön egy kórus, Szabi vokálozik, ahogy a régi szép időkben – nagyon tömör az egész.

A „Mondj egy imát…-ban Szabi mesterien variálja a fellazított, groove-os, már-már funkys, a „***sszunk oda!” metálos, a tipikusan BO-s, és a színtiszta gitározási technikákat. A ritmusszekció nagyon a helyén van, de az ének lehetne egy kicsit szenvedélyesebb – az talán jobban illene a témához.

A „Szív diktál” című dalban Robi helyrehozza az előző „bakit”, a gitár és az ő hangja összeforrva sodor – annyira, hogy hajlandó vagyok elhinni neki: „…ne félj, ha kell, majd a szív diktál…”

A „Kékszakáll”-ról a régi Pearl Jam jutott eszembe, de akár azt is írhatnám, hogy a régi, a ’90 évek közepén létezett Black-Outot idézi: a kőkemény nyitást meglágyítja, ugyanakkor feszültebbé teszi az ének és a verze.
Az ének? Ha Robi mondjuk Seattle-ben, a ’90-es évek elején produkál olyasmit, mint most, ebben a dalban, a képe ott vigyorgott volna a grunge-rajongó amerikai kiscsajok szobájának falán.

Nem, nem megyek végig a dalokon. Hallgassátok meg. Érdemes. De kérnék tőletek valamit, mielőtt belekezdtek: tegyétek félre a Kowával kapcsolatos BO-s emlékeiteket, ne próbáljátok elképzelni, milyenek lennének a számok, ha ő énekelne.
Fogadjátok el, hogy ez egy új banda, vagyis…  (rendben, éljünk némi sztereotipiával!)… egy régi banda, ami szétégett, de főnixként újra feltámadt.

Ezt a lemezt nyitottan, prekoncepcióktól mentesen kell/érdemes végighallgatni. Ha ez sikerül, akkor élményt fog szerezni.

Az együttes tagjai:
Csordás Robert – ének
Csányi Szabolcs – gitárok, vokál
Csányi Zoltán – dobok, vokál
Fehérvári Attila – basszusgitár, vokál

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Élni vagy félni?
2. Mondj egy imát…
3. A szív diktál
4. Kékszakáll
5. Te és én
6. A láng
7. Itt, a földön
8. Egy életen át
9. Aki nem fél a tűztől
10. Árral szemben

Diszkográfia:
A Szív diktál (2008)

(Egyezzünk meg abban, hogy ez egy új zenekar. Így ez az első lemeze. Aki a régebbi kiadványokra kíváncsi, keresse fel a Black-Out honlapját.)