Főkép

Felhőtlen ifjúságom zenei kedvencei közé tartozott a négy angol csajszi 1981-es bakelit korongja (Hit and run). Ez nagyjából az Iron Maiden második albumának megismerésével egy időben történt, és elsőre megtetszett a muzsikájuk, ami ugyan nem mérhető a Killers változatosságához, de a maga nemében nagyon jól sikerült album, rajta pár kimondottan slágergyanús szerzeménnyel.

A „C’mon lets go”, a „The Hunter”, „Kick it down”, vagy a címadó „Hit and run”, no meg a „Yeah right” számok tele voltak élettel, ráadásul mindezt lányok művelték. Azért ez akkoriban nagy szó volt (hamarjában a Heart jut szembe, mint női rockbanda, bár ott fiúk is játszottak, és a zene is más volt).

Aztán jöttek a pletykák, hogy jóban vannak az akkori bulvársajtó által metal botránybandának titulált Motörheaddel - egyszóval csupa olyasmi kapcsolódott hozzájuk, amiről a vasfüggönyön innen csak álmodozni lehetett. Aztán eltelt huszonvalahány év, útjaink közben elváltak (vagyis nem figyeltem további sorsukat), s bizony az ő pályájuk is lejtőre került.

Az idén harmincadik születésnapját ünneplő Girlschool újabb válogatás helyett stúdióba vonult, és új lemezt készített. Ami egyszerre változatlan és újszerű. Újszerű, mert szép számban szerepelnek rajta meghívott zenészek, akik saját stílusuknak köszönhetően színesítik a négyes muzsikáját. Ez korábban - amennyire tudom - nem volt jellemző rájuk.

Változatlan, mert harminc év alatt sem fejlődött látványos módon a Girlschool zenéje. Mondjuk az ő esetükben ezt inkább előnynek, mintsem hátránynak tartom, mivel nu metal csapatként borzasztóak lennének. Akkor inkább csak játsszák a szívemnek kedves „klasszikus” heavy metalt, ami a NWOBH zeneiségének egyenes ági leszármazottja.

Az új album tempója némileg lassabb lett a korai évekhez képest, itt már csak elvétve bukkan fel a lányos vadság - de ez sajnos együtt jár a korral. Az biztos, hogy az énekes hangja nem sokat változott a három évtized alatt - de mivel ez már korábban is tetszett, ez csak plusz pontot jelent a képzeletbeli értékelésnél.

A Legacy egységes album, közepesnél valamivel jobb teljesítménnyel. A Motörhead feldolgozás (Metropolis) ugyan kissé másként szól, mint a No Sleep `til Hammersmith című koncertlemezen, de ez is ütősre sikeredett.

A nyitó „Everything`s The Same”, vagy az „I Spy” árnyalatnyival a többi szám fölé magasodik, aztán a „Whole New World” is említést érdemel, akárcsak az átlagnál gyorsabb „Zeitgeist” és a Lemmy bácsit felvonultató „Don`t Talk To Me”

A ráadásnótákkal együtt is csupán ötven perces albumból egyértelműen kiderül számomra, hogy a lányok továbbra is az 1978-ban megkezdett úton járnak, és ugyan nem kívánok további harminc év koncertezést számukra, de remélem megörvendeztetnek még egy-két hasonlóan jó albummal. Addig is: boldog születésnapot!

Az együttes tagjai:
Kim McAuliffe - gitár, ének
Jackie Chambers - gitár
Enid Williams - basszusgitár, ének
Denise Dufort - dob

Közreműködők:
J.J. French - gitár
Neil Murray - basszusgitár
Phil Campbell - gitár
Fast Eddie Clarke - gitár
Eddie Ojeda - gitár
Lemmy Kilmister - basszusgitár, ének
Ronnie James Dio - ének
Tony Iommi - gitár

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Everything`s The Same
2. From The Other Side
3. I Spy (Girlschool mix)
4. Spend Spend Spend
5. Whole New World
6. Just Another Day
7. Legend
8. Still Waters Run Deep
9. Metropolis
10. Mess Around
11. Zeitgeist
12. Don`t Talk To Me
13. I Spy (Dio/Iommi mix)
14. London
15. Emergency

Diszkográfia:
Demolition (1980)
Hit And Run (1981)
Screaming Blue Murder (1982)
Play Dirty (1983)
Running Wild (1985)
Nightmare At Maple Cross (1986)
Race with the devil (1986)
Take A Bite (1988)
Girlschool (1992)
Girlschool Live (1995) koncert
King Biscuit Flower Hour Presents In Concert (1997) koncert
21st Anniversary - Not That Innocent (2002) válogatás
Believe (2004)
Legacy (2008)