FőképBotrány és megdicsőülés. E kettősség jellemezte a Dixie Chicks 2006-2007-es „évadját”. Előbb ugyanis egy Bush elnököt sértő, koncerten elhangzott megjegyzés miatt az amerikai country-rádióadók bojkottálták a trió felvételeit, majd azonban az „I Hope” címmel, jótékonysági céllal megjelentetett első kislemezt, egy esztendőre rá pedig magát az albumot jutalmazták a felettébb rangos Grammy-díjjal.

A Taking the Long Way ráadásul az összkategóriás „év lemeze” lett, olyan, nagy népszerűségnek örvendő előadók albumait utasítva maga mögé, mint a Red Hot Chili Peppers (Stadium Arcadium) és a tinilány-kedvenc Justin Timberlake (FutureSex/LoveSounds).
Aki pedig kételkedne a díj értékében, annak számára a korábbi díjazottak közül talán elég megemlíteni Norah Jones, Alanis Morrissette vagy a U2 nevét.

No de miben rejlik a country-állomások egykori üdvöskéinek vonzereje?

Röviden megfogalmazva mindössze annyiban, hogy mesterkéletlenül képesek kifinomulttá s fenségessé varázsolni a zenéjüket, és akárcsak a többi nagy country előadó, egységet tudnak teremteni abból a változatosságból, amit az amerikai zenei tradíciók rájuk hagyományoztak.

Ez utóbbi tételre mi sem jobb bizonyíték, mint az az ezernyi zenei árnyalat, melyeken keresztül az album eljut a „Long Way Around” Corrs-osan amerikai íres country-pop dallamától a már említett „I Hope” fehér bluesához.
És közben a szövegben mindent áthat az igazi countryra olyannyira jellemző politikusság, a bíráló és jobbítani vágyó üzenet.

Ráadásul a megszokott értelemben vett popzenészek is rengeteget tanulhatnának a lányok dalszerzési technikájából, hiszen például a „Not Ready to Make Nice” igencsak odaillő, bizonyos értelemben power pop punkra emlékeztető kifakadását a balladisztikus hangvétel és a csodás nagyzenekar tompítja muzikálisan.

De a „Bitter End” háromnegyedes - némileg ír jellegű, némileg Purcelltől ihletett - búcsúzkodó bordala, vagy a „Lullaby” andalító, csilingelő motívumai, vagy a „Lubbock or Leave It” bendzsó-szólóval countryasított rock and rollja mind-mind azt igazolják, micsoda tehetség lobog ezekben a „vidéki” fruskákban.

A legjobban sikerült dalok viszont ismét csak a pop, rock és country eredeti módokon való elegyítésétől oly rettenetesen eltaláltak.
Az „Everybody Knows” mandolin-orgona párosítása, amihez a refrénben a steel gitár társul, egészen lenyűgöző, a legszebb refrén pedig a középlassú „Silent House”-ban hallható.

A nyersen slágeres „I Like It”-ból Sheryl Crow összetéveszthetetlen hatása érződik ki, de mielőtt bárki közönséges utánzással vádolná a csapatot, tudnia kell, hogy az album messze leggyönyörűségesebb dalát éppen Crow-val együtt írta meg Martie Maguire, Natalie Maines és Gary Louis.
E számban a káprázatos dallamívekből összerakott alapmelódiára egy szívbemarkolóan szép refrén teszi fel a koronát.

Ám a pályatársak úgyszintén igencsak kedvelhetik a csapatot, az album elkészítésében ugyanis részt vett még a többek között Pinkkel együtt dolgozó Linda Perry, az egykor roppant híres (és szintén Grammy-díjas) Bonnie Raitt, valamint a 2007-ben az „év albuma” címért épp a Dixie Chicksszel vetélkedő Red Hot Chili Peppers dobosa, Chad Smith, hogy csak a leghíresebbeket említsem.

Míg annak idején részben a Byrds vetette el azt a magot, ami kicsírázva a modern beatté majd rockká terebélyesedett ki, jó szemmel még ma, a legfrissebb gyümölcsökben is felfedezhetjük a belőlük átörökült ősmintákat.
És a Dixie Chicks egyike a legfinomabb kései gyümölcsök nektárjának. Olyanok, mint az aszúbor, ami kis kortyokban a legfinomabb, és legjobb hosszasan kiélvezni fenséges zamatát.

Az együttes tagjai:
Natalie Maines - ének, vokál, omnichord
Martie Maguire - hegedű, brácsa, mandolin, vokál
Emily Robinson - bendzsó, akusztikus gitár, elektromos gitár, papoose, tangóharmonika, szitár, vokál

Mike Campbell - gitár
Lanny Castro - ütőhangszerek
Richard Dodd - cselló
Marvin Etzioni - mandolin
Smokey Hormel - gitár
Larry Knechtel - zongora, Hammond B3 orgona, Wurlitzer elektromos zongora
Gary Louis - gitár, vokál
Lloyd Maines - steel gitár, mandolin
John Mayer - szólógitár
Justin Meldal Johnsen - basszusgitár
Keb ’Mo’ - vokál
Jonny Polonsky - steel gitár, gitár, zongora, basszusgitár
Bonnie Raitt - vokál
Chad Smith - dob
Sebastian Steinberg - basszusgitár
Matt Sweeney - gitár
Benmont Tench - zongora, csembaló, Hammond B3 orgona, harmonium, Wurlitzer elektromos zongora, Farfisa orgona
Chris Testa - xilofon, zenekari harangjáték
Dan Wilson - gitár, zongora, basszusgitár, vokál

A lemezen elhangzó számok listája:
1. The Long Way Around
2. Easy Silence
3. Not Ready to Make Nice
4. Everybody Knows
5. Bitter End
6. Lullaby
7. Lubbock Or Leave It
8. Silent House
9. Favorite Year
10. Voice Inside My Head
11. I Like It
12. Baby Hold On
13. So Hard
14. I Hope

Diszkográfia:
Thank Heavens for Dale Evans (1990)
Little Ol’ Cowgirl (1992)
Shouldn’t a Told You That (1993)
Wide Open Spaces (1998)
Fly (1999)
Home (2002)
Top of the World Tour: Live (2003) - koncert
Taking the Long Way (2006)