Főkép

Eddig technikai kiválóságuk ellenére nem különösebben fogott meg a Sonata Arctica, sőt, még élőben sem kápráztattak el, pedig a metál alapvetően koncertező műfaj, és ha a színpadon nem jön át az erő, akkor lemezen sem sokat várhatunk. (Kivéve persze, ha a női frontemberes, progresszíven kifinomult vonal képviselői kerülnek reflektorfénybe. De ez lényegében másik műfaj, és nem összevethető a tradicionálisabb formákkal.)

Most viszont az Uniával sikerült meggyőzniük arról, hogy a „Victoria’s Secret”-nél azért többre képesek, és nem puszta ígéret az, ami a hangszeres tudásukban rejlik. Pontosan azt a kreativitást hiányoltam ugyanis eddig belőlük, ami az új lemez minden egyes számát élvezetessé teszi, ami az unalom, az ellaposodás rémét messzire űzi, még ha kifejezetten újítónak nem is nevezném a számokat.

A Sonata Arctica végre megtalálta a rengeteg témával és váltással operáló skandináv/viking vonal progresszivitásának, valamint a németes power metál inkább osztrákokra jellemző, bombasztikus metálba hajló dallamosságának tökéletes egyensúlyát, ami legnyilvánvalóbb módon a kőkeményen, elvontságában is melódiáival magával ragadó „Fly With The Black Swan”-ban kristályosodik ki. Nem elképzelhetetlen persze, hogy eddig sem volt más az alapkoncepció, csupán most érte el az összeolvadás az ingerküszöbömet, de sejtésem szerint inkább valamiféle minőségi váltás ment végbe a finnek zenéjében.

Máskülönben hogyan fogna meg annyira a „For The Sake Of Revenge” roppant modern, erősen elektronikus, valahol mégis iszonyatosan kemény alapja, és kissé Joey Tempestére hajazó, balladisztikus éneke. Vagy az ezt a számot mintegy ellenpontozó „It Won’t Fade” tempósabb, zúzós riffje a maga hagyományosan power metálos énekével és kórusával, és a bridge-nek is beillő, klasszikus gitárbetétjével, amely egyébként rendkívüli módon feldobja a számot.

És épp ennyire tetszik a háromnegyedes „Caleb” szimfonikus operametált bombasztikus metállal elegyítő kísérlete, vagy a „Harvest” Edenridge-esen/Queenesen izgalmas kórusai, a zaklatott, ismételten kissé németes, ugyanakkor bizonyos jegyeiben (például a gitárszólóban) újfent a svéd Europe-ot idéző keménységével. Az akusztikus melléktéma szintén a változatosság érzetét erősíti, amitől a lemez egyik legsikerültebbjének érzem a dalt. Akárcsak a „The Worlds Forgotten, The Words Forbidden”-t, melynek kórusbetétjében megint csak az Edenbridge-Queen vonal bukkan fel roppant erővel.

Az Unia a változatosság, ötletesség és a kiváló hangszeres technika egymást erősítő hatásának mintapéldája. Végre számomra is élvezhető lemez, de úgy vélem, a régi rajongók sem hajítják a sarokba rögtön az első meghallgatás után, hanem egyre jobban elmélyednek benne, és rengeteg örömüket lelik ebben az igencsak eltalált opuszban, ami vélhetően élőben még hatásosabb lesz, mint lemezen.

Az együttes tagjai:
Tony Kakko – ének, billentyűs hangszerek
Jani Liimatainen – gitár
Tommy Portimo – dob
Marko Paasikoski – basszusgitár
Henrik Klingenberg – billentyűs hangszerek

A lemezen elhangzó számok listája:
1. In Black And White
2. Paid In Full
3. For The Sake Of Revenge
4. It Won’t Fade
5. Under Your Tree
6. Caleb
7. The Vice
8. My Dream’s But A Drop Of Fuel For A Nightmare
9. The Harvest
10. The Worlds Forgotten, The Words Forbidden
11. Fly With The Black Swan
12. Good Enough Is Good Enough

Diszkográfia:
Ecliptica (1999)
Successor (2000) – EP
Silence (2001)
Orientation (2001) – EP
Winterheart’s Guild (2003)
Takatalvi (2003) – EP
Don’t Say A Word (2004) – EP
Reckoning Night (2004)
For The Sake Of Revenge (2006) – koncert
Unia (2007)
The Days Of Grays (2009)
Live In Finland (2011) – koncert