FőképAz ausztrál illetőségű The Cat Empire már több mint nyolc éve borzolja a zenekedvelők kedélyeit.
Akinek nem mond semmit a név, annak elég annyit tudnia, hogy ez a banda játssza napjaink legdögösebb tánczenéjét. Muzsikájukban ska-, jazz-, funk-, rock- és latin zenei elemek alkotnak kivételesen ütős parti-elegyet.

Az alapfelállás mellett a kéttagú Empire Horns pumpálja a rezeket, a kiadványokon pedig számos vendégmuzsikus segédkezik a formációnak. A közelmúltban jelent meg harmadik nagylemezük So Many Nights címmel.

A csapat első két lemezével teljesen levett a lábamról. Köztudott, hogy én nem nagyon csípem a slágereket, meg úgy alapjában véve a rádióbarátkozós zenéket sem. A The Cat Empire a kivétel, ami erősíti a szabályt.
A „Hello”, a „The Chariot”, a „Sly”, a „The Car Song”... csupa rádióba termett nóta, mégis marhajók, eredetiek, igényesek, olyanok, amikre nem lehet nemet mondani. Megvan bennük az a húzás, ami a mai slágerek legtöbbjéből rettenetesen hiányzik.

A So Many Nights sem adja alább: hozza a kőkemény Cat Empire-színvonalat. A képlet és a végeredmény nem sokat, csupán árnyalatnyit változott a korábbi korongokhoz képest, ami – tekintettel arra a tényre, hogy a korábbi korongok nagyon rendben vannak – egyáltalán nem gond.
Ebben jók, ezt csinálják, mi pedig nem tudjuk megunni őket. Az új nótákért ugyanúgy rajongunk, mint a régebbiekért.

Számomra a The Cat Empire ereje abban rejlik, hogy az alapfelállásban egyáltalán nincs gitár, viszont vannak helyette billentyűs hangszerek: zongora, Fender Rhodes, Hammond-orgona és hasonló nyalánkságok.
A gitár csupán kiegészítőként jelenik meg. Első sorban ez adja a muzsika sajátos ízét. Másik sikerforrásuk, hogy rettentő jó nótákat írnak. Elcsípik azt a „feelinget”, amitől minden embernek széles mosoly ül ki az arcára.

A címadó „So Many Nights” rögtön beleállítja a bugit a lábunkba. Lüktet Ollie Gill fincsi elektromos zongorája, csatlakozik a feszes dobalap és a basszus, felcsendül az ausztrál-angol ének, a háttérben süvít a trombita.
A dögös, scratchelős kiállás után visszatér a refrén és az elragadó kórus.

A „Panama”-ban elfolyó Rhodes-akkordok, lágy elektromos gitár és vonósok dobogtatják meg a szívünket. A közepe felé a dobos felpörgeti a tempót, pillanatokra megjelenik Hammond, a kórus és a vonószenekar egybefolyik és a hallgató katarzis közeli állapotba jut.

A húzós „Fishies”-ben a csapat latin zenei vonala bontakozik ki hárompercnyi őrület formájában. A nagybőgő tolja a groove-ot, katonásan pereg a kasztanyetta, a szambás zongoraszóló kifogástalan.
A trombitatéma a „Would You...” című híres Touch and Go-slágert juttatja eszembe. A húzóerő irányvektora a legközelebbi táncparkett felé mutat.

A „Darkness” meglepő dal, mely a kelet-európai és a közel-keleti muzsikát veszi alapul. A zongora mozgékony dallamot szolgáltat az ütőhangszerek és a keleties ének alá.
Finom melodika-futamok és scratchek cicomázzák az alapot, ami egyre gyorsul, és mikor már a feszültség a tetőfokára hág, hirtelen kicsattan az Empire Horns eget rengető balkáni témája.

A „No Longer There” - bár tizenkettedik helyre tornázta fel magát az ausztrál slágerlistán - gyengébben sikerült a korábbi kislemez-nótákhoz képest. Kicsit löttyeteg, nincs meg benne az áhított dög. Hát ilyen is van.

A szelíd „Lonely Moon”-ban megvan a tartás, ami az előzőből hiányzott. A Rhodes hozza a témát, a háttérben alapozik az orgona, lágyan lüktet a kettő-négy. Az énekes jellegzetes hangja különösen tetszik.

Eleinte a „Sunny Moon” is marad a visszafogottságnál, a refrénben azonban a fiúk alaposan eleresztik a gyeplőt: hirtelen ismét átmegyünk latinba, az fúvósszekció teli tüdőből nyomja a témát, Ollie Gill szambás groove-ot görget elő villanyzongorájával, a szimpla dobalap kiegészül Felix Riebl perkáival. Csőstül jön a fesztiválhangulat!

A „So Long” igazi Cat Empire-féle boogaloo. Ennek a nótának kellett volna (vagy kellene) a toplisták élére állnia. Pörög a dob, pumpál a bőgő, kegyetlenül fújnak a rezesek, repeszt a Hammond, a rövid billentyűszóló első osztályú. Minden megvan, ami egy "hit"-hez szükséges.

A gyöngéd „No Mountain” mutatja, hogy a zenekar lassú dalokkal is el tud varázsolni. A nótában igazság szerint semmi különleges nincs és épp ez a legnagyobb előnye. Szükség van efféle szerzeményekre: nem tipikus közönség kedvenc, de nem is lapos tucatszám. Jó.

A „Strong Coffee” ismét a húzósabbak közül való. Hallhatjuk, hogy a banda alapvetően sémákból építkezik, a hatvanas évek tánczenéinek kliséit használja fel, zúzza be, elegyíti és alkot belőle némiképp retró muzsikát.
A ritmusokat, a hangszíneket, a figurákat mind a gyökerektől vették át.

A „Til Ocean Takes Us All” sem adja alább a dögöt. A refrén mintha valamiféle betétdalból lenne, a verzében pedig jön a kattya és az énekbeszéd. A Hammond-os kiállást nagyon eltalálták a fiúk, de az igazi csattanó az, amikor az énekes hirtelen szaxofonná alakítja a hangját. Félelmetes.

A „Voodoo Cowboy” személyes kedvencem. Funkosan pumpál a dob-basszus groove, a Rhodes be-belépeget, a gitár pszichedelikus akkordokat fest.
A refrénben belép a trombita meg a többi réz, foltokban megjelenik Morricone, a csupasz elektromos gitár durva riffbe fog. A végére a négynegyed belassult, bluesos háromnegyedbe fordul, és az énekes kiereszti a torkában lakozó farkast.

A „Radio Song” tartja a színvonalat. A refrénben újfent megjelennek a latin-hatások, az Empire Horns teli tüdőből tolja a brasst, Jamshid „Jumps” Khadiwhala scratch-, Felix Riebl percussion-szólót pakol elénk.

Az utolsó, „Won`t Be Afraid” című szerzemény sem okoz csalódást. Belassult funk-alap, Fender Rhodes-groove, Hammond-szóló, zsíros fúvósok, fülbemászó dallamok, és dög minden mennyiségben. Cool!

Az ausztrál banda nem hazudtolta meg önmagát. A So Many Nights pontosan azt nyújtja, amit várunk tőle: nagyszerű tánczenét.
Bár a lemez közepén kicsit leül a hangulat, becsúszott egy-két közömbös tucatnóta, egészében nagyon rendben van az anyag. A kötelező parti-szerzemények – akár csak a korai korongokon – itt is megvannak, tehát van miért rajongani.

A muzsika egy cseppet sem vesztett igényességéből, karakterességéből. Lehet rá mondani, hogy túl populáris, vagy hogy kommersz, de azt semmiképp nem lehet, hogy rossz. Mint említettem, magam sem igazán kedvelem a slágergyanús zenéket, ez esetben viszont el kell tekintenem az előítéleteimtől.
A The Cat Empire a kivétel, ami erősíti a szabályt.

A lemezen játszó muzsikusok:
Felix Riebl – ütőhangszerek, ének
Harry J. Angus – trombita, ének
Will Hull-Brown – dob
Ollie McGill – billentyűk
Ryan Monro – basszusgitár, bőgő
Jamshid „Jumps” Khadiwala – lemezjátszó, ütőhangszerek

The Empire Horns:
Ross Irwin – trombita
Kieran Conrau – harsona, trombita, tuba

A lemezen elhangzó számok listája:
1. So Many Nights
2. Panama
3. Fishies
4. The Darkness
5. No Longer There
6. Lonely Moon
7. Sunny Moon
8. So Long
9. No Mountain
10. Strong Coffee
11. Til The Ocean Takes Us All
12. Voodoo Cowboy
13. Radio Song
14. Won’t Be Afraid

Diszkográfia:
The Cat Empire (2003)
Two Shoes (2005)
Cities: The Cat Empire Project (2006)
So Many Nights (2007)