FőképA világ egyik legdepressziósabb lemezének címét is elnyerhetné a brooklyni Type O Negative negyedik stúdióalbuma.

A korábbi művek sötéten romantikus hangvétele után ezzel a koronggal egyenesen a pokol mélyére taszíttatunk, ahol keserves kínok várnak ránk. Az October Rust ehhez képest egy könnyed slágergyűjtemény.
Már a lemez borítója is nagyon elborult: a talán a brooklyni hidat alulról ábrázoló kép végtelenül el van sötétítve, és persze itt is a fekete és a méregzöld színek dominálnak, ahogy azt már megszokhattuk.

Mindennél jobban lehet itt érezni a korai Black Sabbath hatásokat és talán először jelenik meg egy kis Beatles párhuzam is, amit csak tovább erősít 3, a gombafejűek által elkövetett dal egybegyúrása és széttrancsírozása a „Day Tripper” egyvelegben.
A hangzás a szokásosnál is sokkal mélyebb és zajosabb, ráadásul a billentyűs Josh Silver is lehetőséget kapott a kibontakozásra: rövid átvezetéseket komponált hangokból és zajokból az egyes trackek közé, ami csak még félelmetesebb atmoszférát teremt az amúgy sem örömködő zenéhez.

A lemezt a szokásos „beetetős” intró nyitja, ilyenkor az embernek elsőre az az érzése támad, hogy alaposan átverték egy hibás lemezzel.

Aztán a lassan hömpölygő „White Slavery”-vel beindul a doom gépezet. Ez a dal egy tökéletes gótikus doom darab, súlyos, nagyon belassult és igen őszinte: mint a címéből is kiderül, egy nagyon komoly problémát jár körül, amit Peter személyes élményei ihlettek.

Érdemes ezért a szövegre is figyelni (mint ahogy minden egyes dal esetében az), ami a mai ifjúságot célozza meg tanító jelleggel. Emellett a zene is kellően nyomasztó, összhangban a mondanivalóval.

Az „Everyone I Love is Dead” is egy igen érzelmes dal, amivel könnyebb azonosulni, hiszen mind vesztettünk már el hozzátartozónkat. Az emiatt érzett fájdalom és tehetetlen düh egyszerre jelenik meg itt.

Az ezt követő „Who will Save The Sane” is különleges, van egy kis bárhangulata, ez szellősebb, kevésbé sötét hangulattal. Ezt a szintén lassan lüktető pszichedelikus nótát mintha félrészegen írták/vették volna fel.

A rövid átvezetést követően pedig elérkeztünk az abszolút mélyponthoz. Mintha a pokol legmélyéről törnének fel a címadó dal kezdő hangjai, és ettől nem is várható semmi jobb, pozitívabb a továbbiakban sem.
Egy menthetetlenül befelé fordult ember érzései és gondolatai tárulnak fel előttünk, aki kilátástalannak tűnő sorsát énekli meg olyan szívszorító módon, amelyhez foghatót még soha nem hallottam.

Ha a depressziót zeneművel kellene szemléltetni, akkor ez a tökéletes választás erre a feladatra. Olyan mélységekbe sodor magával, hogy szerintem nincs ember, aki ezen mosolyogni tudna. Félelmetes, fájdalmas, végzetes.

Az egyetlen, szélesebb körben is ismert dal erről a lemezről a videoklip és kislemez formájában megjelent „Everything Dies”, ami ugyan nem kevésbé negatív hangvételű, könnyen megjegyezhető refrénje miatt azonban csaknem slágeresnek mondható.
Ennek ellenére szintén nem egy örömóda, de témája miatt könnyű azonosulni vele, hiszen ez is a halálról és szeretteink elvesztéséről szól. Semmi sem tart örökké.

Furcsa, hogy a számot szinte keretbe foglalja egy lassú-mocskos, doomos-metalos őrlés, ami talán az érzékenyebb fülű hallgatók elriasztására szolgál, ugyanakkor maga a szám az összes többihez képest tisztább, közérthetőbb.

A „Pyretta Blaze” is az előzőhöz hasonlóan slágeresebb és még annál is dinamikusabb. Inkább amolyan dark rock-kal rokon, csak persze a szokásosan vastag Type O sounddal.

Az „All Hallow`s Eve” a másik nagy kedvencem innen. Szomorkásan nosztalgikus hangvételű, de egy cseppnyi remény azért mégis megjelenik benne, játékossága szinte táncra csábít, de kivel is táncolhatna az ember Mindenszentek idején, ha nem magával „Szent Luciferrel"?
Azok a bizonyos „r” hangok is itt a legmarkánsabbak, ez szinte már védjegyükké vált.

A záró „Day Tripper Medley” a már említett Beatles megidézése a Type O Negative stílusában. Az eredeti életérzést teljesen saját képére formálta a társaság, így végeredményként megint egy lassú (és egyre lassuló), súlyos doom metalt kapunk.

Nekem egyébként tetszik, ha egy együttes a feldolgozásra kiszemelt dalt ilyen sajátosan adja elő, és nem hangról hangra másolja, mert így valamit ők is hozzátesznek magukból, amiből minden esetben valami különleges válik.
Egyébként a Type O összes feldolgozására jellemző, hogy teljesen magukévá tették az eredeti produkciót, gondoljunk csak a Paranoidra, ami csaknem felismerhetetlen ebből a nézőpontból, de annál inkább élvezetes.

Peter Steele-ék ezzel a lemezzel talán nagyon sok embert elfordítottak maguktól és szándékosan visszasüllyedtek az underground körökbe.
Ami jó, hogy mindezt úgy sikerült elérniük, hogy az igazi rajongóikat nem vesztették el, hiszen a zene alapvetően nem változott, csak annak „kommersz” jellegétől szabadultak meg, már amennyire azokat is annak lehet tekinteni.

Míg az előző két lemez dalai a szélesebb közönség előtt is megállták helyüket, a World Coming Down-ról már nem lehet olyat kiemelni, ami populárissá válhatna. Nehéz hallgatnivaló ez, értékei csak több próbálkozás után jönnek elő, csak a megfelelő érzelmi állapotban ajánlott!

Az együttes tagjai:
Peter Steele - ének, basszusgitár
Josh Silver – billentyűk, programozás, ének
Kenny Hickey – gitár, ének
Johnny Kelly – dobok

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Skip It
2. White Slavery
3. Sinus
4. Everyone I Love is Dead
5. Who will Save The Sane
6. Liver
7. World Coming Down
8. Creepy Green Light
9. Everything Dies
10. Lung
11. Pyretta Blaze
12. All Hallow’s Eve
13. Day Tripper Medley

Diszkográfia:
Slow Deep and Hard (1991)
Origin of the Feces (1992)
Bloody Kisses (1993)
October Rust (1996)
World Coming Down (1999)
The Least Worst of Type O Negative (2000)
Life is Killing Me (2003)
Dead Again (2007)