Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Grinderman: Grinderman (CD)

Nick Cave márciusban nemcsak egy új formációval, de rögtön egy új lemezzel is megörvendeztette a publikumot.
Mivel magam is nagy rajongója vagyok az előadónak (annak ellenére, hogy tudom, elég fiatal vagyok hozzá), rögtön beszereztem az albumot. Miután végighallgattam, legalább tíz percig kővé meredve, mozdulatlanul néztem a semmibe, mint akit villám sújtott. Teljesen letaglózott ez a muzsika.

A 2004-es Abattoir Blues / Lyre of Orpheus című dupla után a Grinderman számomra hatalmas meglepetés, s bár a maga módján mindkettő mestermunka, az új első hallgatásra mégis sokkal jobban megfogott.

Cave az „új” bandában nem távolodott el korábbi muzsikustársaitól, ugyanis kizárólag a The Bad Seeds tagjait sorakoztatta maga mellé.
Ő maga énekel, billentyűzik és gitározik (az utóbbi egyáltalán nem megszokott tőle), Warren Ellis játszik elektromos buzukin, hegedűn és Fendocastoron (amiről fogalmam sincs, hogy micsoda), Martyn P. Casey basszusgitározik és Jim Sclavunos dobol.

A Grindermanen hallhatjuk, hogy az énekes/költő, aki már több mint harminc éve a pályán van, egyszerűen kifogyhatatlan.
Bár idén „már” ötvenedik születésnapját ünnepli, ez egyáltalán nem gátolta meg abban, hogy egy torz, zúzós és agresszív garage rock zenekarban fejezze ki önmagát olyan erőteljesen, ahogyan szokta, sőt, a vártnál talán még erőteljesebben.

A negyven perces album számomra első hallgatásra teljesen feldolgozhatatlan volt, ezt a fajta rettenetes energiát egyszerűen nem volt képes befogadni ifjú kornak örvendő szervezetem. Csak azt éreztem, hogy ez baromi jó.
Aztán újra meg újra végighallgattam az anyagot, olvasgattam a szövegeket (amiről csupán halvány sejtéseim és érzéseim vannak) és mostanra végleg bebizonyosodott: ez bizony baromi jó.

A „Get It On” eget rengető kezdés. Nick Cave egy kicsit visszatér a The Birthday Party-s, vadulós „roncs”-énjéhez, lemegy a pincébe, kirugdossa a fehéregereket, fekete korcsokat és a rühes páviánokat, és rákezd!
A szövegíró szokásához híven igen súlyos szöveget társított ehhez a rémisztően torz hangzású, ám intelligens garázszenéhez. Nagyon húzós!

A „No Pussy Blues” címe magáért beszél. Egy ideig csak az írógépre emlékeztető dob és a mocskosra torzított basszusgitár adja az alapot az énekes alá, majd hirtelen elordítja magát és egy borzalmasra roncsolt gitárszólóval szétaprítja az arcunkat.
Mindeközben a főhős mindent megtesz, megágyaz, megfésülködik, elmosogat, becézgeti őt, de a lány csak nem akarja.

Az „Electric Alice” című szerzemény igazán lehangoló, ami nem újdonság, hisz a The Bad Seeds már többször kergetett minket öngyilkosságba. A csúszkáló, loopolt hegedűbetét és bizarr szintetizátor-szóló különösen jól mutat a nótában. Közel a halál.

A címadó „Grinderman” című dal az előzőhöz hasonló, húsba maróan gyönyörűséges. Nick Cave csodálatos, szép verséhez („Yes I’m the grinderman / Seven days a week / In the pale moonlight / In the silver rain.”) dob nélküli, monotonon ismétlődő aláfestés társul, ahogy a főhős is ugyanazt a rohadt munkát végzi a hét mind a hét napjában.
Ismét megjelennek a „pale moonlight” és a „silver rain” kifejezések (akárcsak az „Electric Alice”-ben). Borzongató, elgondolkodtató, súlyos. Akárcsak az egész lemez.

A „Depth Charge Ethel” ismét zúz. A gitárriff a műfajhoz méltóan vaskos és egyszerű, akárcsak Martyn P. Casey monoton basszusa. Jim Sclavunos is üti rendesen, dobjában legtöbbször szinte csak a cintányérok hangja hallatszik.
A dobosra egyébként végig érdemes odafigyelni, mert bár első hallásra nincs benne semmi különös, nem mindig azt a szimpla négynegyedet adja társai alá, amit egy garázszenekartól várnánk.

A „Go Tell The Women”-be Nick Cave ismét eszméletlen szöveget fabrikált, legalábbis a halvány sejtéseim és érzéseim ezt súgják: „We are artists / We are mathematicians / Some of us hold extremely high positions / But we are tired / We’re hardly breathing / And we are free / Go tell the women that we’re leaving.”
Mindehhez nyugis, ízlésesen elhelyezett pauzákkal tarkított muzsika társul.

Az „(I Don’t Need You To) Set Me Free” egy jó kis nóta, (látszólag) világos szöveggel (ami az énekes szájából igen mélynek és fájdalmasnak hat), érthető, négynegyedes rockzenével, ízléses gitárszólóval.
Minden teljesen rendben van benne, nem is érdemes tovább beszélni róla. Jó kis nóta!

A „Honey Bee (Let’s Fly To Mars)” újból visszatér a vadulós, torz hangzáshoz. A háttérben végig zümmög valami (ez lehet Warren Ellis az elektromos buzukija), az előtérben roncsorgona akkordjai recsegnek, időnként beúszik a gitár.
Az ének megigéző, Cave-nek olyan kisugárzása van (még így lemezen keresztül is), ami már zene nélkül is külön élmény, zenével együtt pedig hatalmasat üt.

A „Man In The Moon” bő két perce a zenekarvezető magánszáma, a művész finom hangú rhodes-zongorával kíséri saját éneklését. A vers nagyon szép és ismételten nem túl felvillanyozó: „My daddy was an astronaut / That’s what I was often taught / My daddy went away to soon / Now he’s living on the moon.”

A „When My Love Comes Down” három és fél percen át baljósan, káosz-közelien gomolyog. Olvasva a szöveget („Your mouth is a hologram made of spiders bones”) érzem, hogy valóban kicsi vagyok én még ehhez, ennek ellenére mégsem tudok leszállni róla.

A „Love Bomb” fergeteges befejezés. Az elborult lüktetés az első pillanatban elkap és nem ereszt. A széttorzított gitár, a brummogó basszus és az agresszív dob elragadó, erőteljes egységet alkot, amihez Cave a saját maga energiáját is hozzácsatolja. A végeredmény: vad!

A Grinderman letaglózó. A banda szokásához híven ismét valami iszonyatosan húzósat hozott össze, amiből áradnak az énekes/költő zabolázatlan energiái. A muzsika sokkalta vadabb, mint amire számítottam, de ez kifejezetten kellemes csalódás számomra.

Többször végighallgatva az albumot arra jutottam, hogy a Grinderman egyfajta ösztönzenét játszik. Számomra ezt sugallja a borítón látható zöld pávián is. Az indulatok szinte „megformálatlanul”, nyersen törnek elő, a lemezen nem egyszer hallhatunk ordítást vagy sikolyt.
Nick Cave gitárjátéka is olyan, mintha egyáltalán nem gondolkodna azon, mit játszik és a hat húron át egyszerűen csak kipasszírozná önmagát.

Talán emiatt is taglózott le annyira: egyenesen az ösztönökből jön és egyenesen az ösztönökre hat. Mindehhez pedig fenomenális szövegek párosulnak misztikus vagy éppen hétköznapi alakokról, eseményekről.

Nick Cave megint megcsinálta!

Az együttes tagjai:
Nick Cave - ének, elektromos gitár, billentyűk
Warren Ellis - elektromos buzuki, Fendocastor, hegedű, brácsa, akusztikus gitár, vokál
Martyn P. Casey - basszusgitár, akusztikus gitár, vokál
Jim Sclavunos - dob, vokál

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Get It On
2. No Pussy Blues
3. Electric Alice
4. Grinderman
5. Depth Charge Ethel
6. Go Tell The Women
7. (I Don’t Need You To) Set Me Free
8. Honey Bee (Lets Fly To Mars)
9. Man In The Moon
10. When My Love Comes Down
11. Love Bomb

Diszkográfia:
Grinderman (2007)


Fekete Ádám - 2007. július 7.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére
Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Grinderman)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!