FőképHa százszor nem hallottam ezt a lemezt, akkor egyszer sem. Bevallom, már a hivatalos megjelenés előtt is meghallgattam legalább tízszer, aztán szeptember 26-án az elsők között voltam az amazon.com-os megrendelők között, és most, hogy végre-valahára Európába is eljutott a kiadvány, ismét beszereztem.
Így most már két eredeti Out Louder ékesíti lemezgyűjteményemet.

„De mért vette meg ez az idióta még egyszer?” - kérdezheti az olvasó teljesen jogosan. Hát azért, kedves olvasó, mert az európai kiadásban az eredeti korong mellé egy bonusz élőfelvételt is mellékeltek, márpedig egy igazi fan nem csúszhat le ilyesmiről (pláne ha európai, és odateszik a kincset az orra elé).
Gondolom észrevették, hogy egyszerűen odavagyok ezért az albumért. Na, ennyit rólam.

A Medeski Martin & Wood (billentyűk, bőgő, dob) napjaink egyik legeredetibb formációja.
Hazai szórólapokban és egyéb írásokban a világ első számú groovy-jazz képviselőjeként tűntetik fel őket, ami kétség kívül találó kifejezés, csak kicsit unalmas, hogy mindenhol ezt olvasom.
Tulajdonképpen funky groove-okra épülő rettenetesen dögös jazzről van szó, ami gyakran idegtépő free jazz-agymenésbe fordul át.

A konzervatív jazzhallgatók tehát lehetőség szerint óvakodjanak a csapattól, viszont a nyitottabb fülű hallgatóság egészen nyugodtan próbálkozzon meg vele. Én mondom, nagyon könnyen rá lehet kattanni erre a rémisztően egyedi és meglehetősen abnormális „groovy-jazz” hangzásra.

A trió és John Scofield együttműködése az 1998-es A Go Go című korongon kezdődött. Akkor az MMW segédkezett a gitáros szólólemezén, és ezzel örökérvényű felvétellé tette azt.
Már itt is hallhattuk, hogy ezek a srácok nagyon összepasszolnak, ám a lemez felvétele után elválltak útjaik. Azóta az A Go Go számos zenekarra gyakorolt nagy hatást, köztük a magyar TrioQuartetre is.

Szerencsére a fiúk nyolc év után, 2006-ban ismét összeálltak hogy közösen újabb meghatározó anyagot rögzítsenek. Ennek eredménye a 2006 őszén megjelent Out Louder. A zenekar ennek örömére Medeski Scofield Martin & Woodra bővítette nevét, jelezve, hogy itt egy csapatról van szó.

Míg a ’98-as kollaborációból egy visszafogott, Scofieldos felvétel született, a szóban forgó kiadvány Medeskiék kicsapongóbb hangzásvilágát tükrözi. A gitáros ebben a zenei környezetben is nagyszerűen bizonyít, hallhatjuk, hogy tőle sem áll távol az elmebaj, a trió pedig pláne kihozza belőle.
Nem kérdés, nálam ez a tavalyi év lemeze, emellett az MMW eddigi legerősebb megnyilvánulása.

A „Little Walter Rides Again” megrázóan dögös kezdés. Négypercnyi lehengerlő orgonás old school funk, amely Marion Walter Jacobs előtt tiszteleg.
Martin minden ízében funky dobalapot tör Medeski mocskos Hammondja és Scofield egyedi hangzású gitárja alá. Wood bőgő helyett basszusgitárral vaskosítja a groove-ot. Bár a tapasztalt hallgató tudja, hogy ezek a fiúk nagyon értik a dolgukat, mégis mindig meghökken, amikor hallja őket játszani.

A „Miles Behind” az előző számhoz hasonlóan letaglózó, három perces, Miles Davis electric-korszakát idéző, pörgős, zúzós jazz/funk/rock jam. A széttorzított, káosz közeli alapból jobbnál jobb (azaz borultabbnál borultabb) szólók törnek elő.
A billentyűs orgonán és villanyzongorán egyaránt tépi az agyunkat, a gitáros funkos wah-wah torzítással operál, a dobos pedig mindeközben olyanokat dobol, hogy guvad a szemünk.

Az „In Case The World Changes Its Mind”-ban minden megvan, ami egy igazi, dögös MSMW-szerzeményhez szükséges. Tökös belassult groove, fincsi harmonikás téma, nagyszerű szólók, torzított dobkiállás.
Címe az End of the World Party (Just in Case) című 2004-es albumra utal vissza.

A „Tequila and Chocolate” Chris Wood mesés basszus-intrójával veszi kezdetét. Ezt követően bekapcsolódik John Medeski templomi orgonája, hogy aztán a banda egy szépséges, latin-amerikai ízeket kotyvasztó nótával kápráztasson el minket.
John Scofield gitárszólója gyönyörűséges, olyan szépen játszik, ahogy szólólemezein megszokhattuk tőle, és természetesen az orgonista improvizációjában sem kell csalódnunk.

A „Tootie Ma Is A Big Fine Thing” a személyes kedvencem az albumról. New Orleans-i stílusú, kávázós, cowbell-ezős dobalap pumpálja a lüktetést Medeski tradicionális, Allan Toussaint és Dr. John-féle billentyűjátéka alá.
Persze a tradicionális mellett végig ott bujkál az a hőn szeretett idegbaj is. Tehát New Orleans-i utcazenét hallunk MSMW-módra. Kevés ennél jobb dolog van, amit muzsika nyújthat.

A „Cachaca” visszhangos, „cseppfolyós” hangzása és a billentyűtéma kísérteties hangszíne a már említett 2004-es korongot idézi vissza. A gitárszóló újból mennyei, Scofield stílusa egyszerűen megunhatatlan, csak úgy, mint Martin mindig groovy dobalapjai.

A „Hanuman” hasonló az előzőhöz, ismételten hajaz az End of the World Party (Just in Case) enyhén hátborzongató hangzásvilágára.
Míg a gitáros szépen, moderáltan játszik, addig Medeski szólója finoman szólva is abnormális, magyarán teljesen elmebeteg. Egyszer orgonáját aprítja miszlikbe, máskor mellotronjával csal a felszínre pokoli basszusklarinét-mintákat. Ám mindez csak felkészít minket az igazi vadulásra.

A „Telegraph” a free jazz pengeélén táncol. A dobalap hol összeáll, hol szétesik, a basszus a dob példáját követi, Scofield kiszámíthatatlanul (ettől függetlenül szépen) penget, Medeski olykor-olykor belerecseg különös templomi orgonahangszínével, a háttérben pedig démoni rágcsáló-effektek visszhangoznak.
Tipikus „se eleje, se vége” improvizáció, ettől független (vagy éppen ezért) imádjuk. Stílusosan csinálják. De ez még mindig nem a legelvadultabb alkotás az albumon.

A „What Now” egy blues speciális MSMW-recept szerint elkészítve. A dobos és a basszeros fincsi alapot diktál az orgonista és a gitáros rémisztően torz blues-imprója alá.
Az utolsó másfél percben Martin a bluest hirtelen drum & bass-közeli, beteg groove-vá bolondítja, ami olyasféle hatást ér el, mintha a Lolka és Bolka egy óvatlan pillanatban brutális slasher-horrorrá alakulna át.
A végkifejlet leginkább a „Miles Behind” jamjéhez hasonlítható.

A Beatles-féle „Julia” feldolgozása ötpercnyi szélcsend. A muzsikusok szelídebben játszanak, mint valaha, ha nem tudnám, akkor el sem hinném, hogy ez ugyanaz a banda, mint ami eddig zenélt.
Mindenki olyan higgadt, olyan megfontolt, minden olyan „egyszerű” és romantikus. Nem a csapatra vall ez a csendesülős előadásmód, de mint halljuk, így is képesek maradandót alkotni.

És megérkeztünk a korong legelvadultabb alkotásához. A „Down The Tube” tizenegy perc és negyven másodperc időtartamú színtiszta spontán improvizáció.
Wood ismét basszusgitáron bizonyít, Martinnal karöltve „rettentő” groove-okat pakolnak felváltva és egyszerre is szólózó társaik alá.
Egy igazi MMW-rajongó nem is kívánhat mást, mint egy ilyen fantasztikus, idegbeteg imprót négy ilyen fantasztikus, „idegbeteg” zenésztől. A gitáros elmondása szerint miután összeálltak, ez volt az első dolog, amit stúdióban felvettek. Kezdésnek nem rossz.

Az utolsó, „Legalize It” című nóta a híres Peter Tosh-szám instrumentális újragondolása. Enyhe bossanovás beütésekkel tarkított, perfekt feldolgozás ez, egyúttal zseniális kivezetője a lemeznek.
A triótól amúgy sem áll távol a reggea műfaja, gondoljunk csak az It`s a Jungle in Here-en hallható Bemsha Swing-re, ami egy óvatlan pillanatban átfordul Bob Marley Lively Up Yourself-jébe.

Az európai kiadáshoz járó második lemez egy háromnegyed órás koncertfelvételt tartalmaz. Ezen a koncerten két szerzeményt hallhatunk az A Go Go albumról, hármat a szóban forgó Out Louderről, illetve az örökérvényű „Amazing Grace” feldolgozását is.

Megéri beszerezni a 2 CD-s európai verziót, ugyanis a második lemez az elsőhöz hasonlóan élvezetes. Különösképp a közel nyolcperces „The Tube” című improvizáción dobtam el az agyam, ez talán még jobban sikerült, mint stúdióban, de a „What Now” élő verziója is nagyon vad.
Na meg aki bírja a `98-as közös album visszafogott hangulatát, az sem fog csalódni. Igazság szerint senki sem fog csalódni. Igaz, furcsa, hogy az Universal adja ki, de hát egye fene.

Mit is mondhatnék még? Az Out Louder alapmű. Lenyűgöző. Csodálatos. Ideképzelhetik az összes szinonimát. Bevallom, tavaly szeptemberben már írtam egyszer a lemezről, de erről a lemezről bármikor szívesen írok, bármikor szívesen kielemzem a számokat másodpercről másodpercre.
Mert bár ha százszor nem hallottam ezt a lemezt, akkor egyszer sem, ez a lemez százegyedszerre is jó.

Összegzésképpen csak annyit tudok mondani, hogy július 3-án mindenki menjen el helyettem Medeski Scofield Martin & Wood koncertre a Millenárisra, mert bár nagyon sír a szívem, de egyszerűen nem tudok ott lenni. Én, a megszállott, a fanatikus, nem leszek ott. Még belegondolni is rossz. De ti érezzétek jól magatokat! Biztos hatalmas parti lesz!

Az együttes tagjai:
John Medeski – billentyűk
John Scofield – gitár
Billy Martin – dob
Chris Wood – bőgő, basszusgitár

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Little Walter Rides Again
2. Miles Behind
3. In Case The World Changes Its Mind
4. Tequila And Chocolate
5. Tootie Ma Is A Big Fine Thing
6. Cachaca
7. Hanuman
8. Telegraph
9. What Now
10. Julia
11. Down The Tube
12. Legalize It

1. A Go Go (Live)
2. Cachaca (Live)
3. The Tube (Live)
4. Amazing Grace (Live)
5. Deadzy (Live)
6. What Now (Live)

Diszkográfia:
Notes from the Underground (1992)
It`s a Jungle in Here (1993)
Friday Afternoon in the Universe (1995)
Shack-Man (1996)
Farmer`s Reserve (1997)
Combustication (1998)
Dropper (2000)
Tonic (2000)
Electric Tonic (2002)
Uninvisible (2002)
End of the World Party (Just in Case) (2004)
Out Louder (2006)