FőképHét hónappal a Skerik’s Syncopated Taint Septet sokat dicsért Husky című albumának megjelenése után, most, január 30-án egy újabb Garage a Trois-tag csapott le a Hyena Records jóvoltából.
Mike Dillon, a csapat pihent agyú vibrafonosa ugyanis ezen a napon jelenttette meg Battery Milk című szólólemezét.

Ahogy annak idején a szaxofonos Skerik szólóanyaga kellően abnormálisra sikeredett, úgy a szóban forgó lemezhez is hasonlóan erős idegek szükségeltetnek.
Dillon és Skerik (a jazz-zenei élet két legborultabb alakja) amúgy jó barátok, a Garage a Trois mellett olyan bandákban szerepelnek együtt, mint a Critters Buggin vagy a Les Claypool’s Frog Brigade, ezen kívül egymás szólóanyagain is segédkeznek, és más kiadványokon is gyakran hallani őket együtt. Sajnos ezen nem.

A Mike Dillon’s Go-Go Jungle formációt alapvetően három muzsikus alkotja: „Go-Go” Ray Pollard dobos, JJ „Jungle” Richards basszusgitáros és maga Mike Dillon, aki a vibrafonért és az egyéb ütőhangszerekért felelős.
A lemezen a csapat pár szám erejéig Mark Southerland tenorszaxofonossal és Ron Johnson basszerossal egészül ki.
Southerland egyébként abszolút méltó az elmebeteg szaxofonos posztjára, így hát nem kell bánkódnunk, hogy a vibrafonos ezúttal nem a Garage a Trois fúvósával nyomul.

A jambase.com Mike Dillont punkrock-vibrafonosnak titulálja, ami látszólag csak tréfa, ám javarészt fedi a valóságot.
Játékában és zenéjében érezhető, hogy amellett, hogy jól ismeri Bobby Hutchersont, Milt Jacksont és Cal Tjadert, szereti a Black Sabbathot, a Rage Against The Machine-t és a Bad Brainst is, és egyéb stílusokban is otthon van.

Épp e sokszínűség miatt a Battery Milken hallható zene elég nehezen meghatározható. Ahogyan az ST7 esetében a „punk-jazz” kifejezést említettem korábbi írásomban, úgy itt is valami ilyesmiről beszélhetünk.
Legfőképp jazz, funk, r&b, hiphop, punk és metál elemek, illetve súlyosabbnál súlyosabb effektek alkotják ezt a meglehetősen pszichopata, avantgárd elegyet.

A lemezkezdő „Gogo’s Theme” rendkívül jó, viszonylag moderált jazzfunk-szerzemény. Southerland szaxija és Dillon vibrafonja viszi a dögös témát, míg a háttérben pumpál Pollard és Richards feszes groove-ja.
Az első szólót a címadó muzsikus, „Go-Go” adja elő, fantasztikus dobszólót játszik, majd a szaxofonos bizonyítja rátermettségét stílusos elborulásával, végül pedig az ütőhangszeres tabla-improvizációját hallhatjuk.

A „Broc’s Last Stand” már egy fokkal elvontabb. Mike disszonáns, torzított vibrafontémája vezet be minket, majd belép a dobos neszelő alapja és a ritkás basszus.
A jazzes vibrafonszóló nagyon finom, átsejlik rajta az a leheletnyi elmebaj, ami igazán eredetivé és tetszetőssé teszi. A dobszóló után aztán magasabb fokozatra kapcsolunk, JJ Richards magához tér és valami iszonyatos basszusalapot produkál, és Dillon kezében is megvadulnak a verők.
A végére egy olyan dögös jam alakul ki, hogy csak úgy nézek.

A lomhán gomolygó, rommá effektezett „The Blame Game”-ben visszatér hőn szeretett fúvósunk, hogy finom futamokkal édesítse meg ezt a síron túli, igen lehangoló muzsikát. A szám harmadik percében aztán a zenekarvezető rekedtes, Tom Waits-közeli hangján énekelni kezd.

Ugyanez a sustorgó, szinte hangtalan hüllőhang hallható a „Robbing The Bank” című számban is. Olyasmi hang ez, mint amit Frank Zappa „I’m The Slime” című nótájában hallhatunk. Alatta egy disszonáns visszhangokkal fűszerezett alap szól, majd egy rövid kiállás után a széttorzított basszus nyugtalanító, halál közeli zúzásba kezd.

A „Your Mother Was My Teacher” egy belezős punkrock-szám Mike Dillon-módra, goromba dobalappal, kegyetlenül zúzós basszusgitárral és baljós vibrafonnal. Az „énekes” Dr. Máriást felülmúlóan eredeti hangokat ad ki magából.
Aki hallgatott már Critters Buggint életében, az nem lepődik meg egy ilyen hangvételű nótán, de a felkészületleneket sokként érheti.

A „The Voyeur” lágy menetekkel indul, majd belép a hiphopos, feszes alap. Az ütőhangszeres hangja Les Claypool stílusára hajaz, bár éneknek nem igazán nevezhető, inkább valahova a rap és a suttogás közé tehető. Az instrumentális részek alatt imádnivaló elszállások hallhatóak.

A „Lunatic Express” ismét egy jó pörgős nóta. A torz basszusgitár és a dob rockos alapot szolgáltat, erre kerül a nagyszerű, effektezett vibrafon-téma.
A dal második felében Ray Pollard elszáll és szétveri a dobokat, azt hinnénk, ez csak egy kiállás, de a dobos nem hagyja abba, JJ Richardsot is elragadja az összevisszaság és az egész végül free jazz-es káoszba fullad.

A „Hercules” Aaron Neville híres r&b-dalának moderált átdolgozása, melyben ezúttal a basszusgitáros JJ énekel, méghozzá kiválóan. Lágy, soulos énekhangja Curtis Mayfieldet idézi.
Mike Dillon vibrafonjátéka egyszerűen mesés, megfontolt és könnyed, ami ezen a lemezen nem igazán jellemző rá. Ez a feldolgozás egy nagyon jó ízlésű muzsikusról árulkodik.

A „Lopsided Mellon Ball”-ban Mark Southerland újból visszatér, hogy egy nagyszerű, bluesos jazz-szerzeményhez járuljon hozzá szaxofonjával.
Itt nincs semmi elmebaj, csak tiszta jazz, és akármilyen hihetetlenül hangzik, a banda ebben is ugyanolyan jó, mint a holdkórosságban. Bár Dillon improvizációjára itt is kerül egy kis effekt, ami fúrja a koponyánkat.

A „Stupid Americans” ismét egy kis elborulás igen erős ritmusszekcióval. Itt a szaxofonos kap esélyt, hogy megvillogtassa énektudását, de igazából maga a szöveg a fontos, amiben Amerika és az amerikaiak rendesen megkapják a magukét.
Mindeközben free jazzes szaxofonszólók és tempós ritmusfröccsök szórakoztatják a mélyen tisztelt publikumot.

A „Bad Man” a „Hercules”-hez hasonlóan r&b-s hangvételű nóta vidám alappal és kevésbé vidám politikai tartalommal. A groove-on ugyanis George W. Bush beszédeiből kivagdosott szövegrészleteket hallhatunk.
Ahogy Skerik is jelezte politikai hovatartozását „Go To Hell Mr. Bush” című számával a Husky című lemezen, úgy Mike is jelzi, hogy nem támogatja az államfő politikáját.

A utolsó „Harris Country” című nóta a híres szaxofonosnak, Eddie Harrisnek állít emléket. A vibrafonjátékban ismét nem kell csalódnunk, és „Go-Go” Ray Pollard dobszólója is nagyon a helyén van. Fantasztikus befejezés.

A Battery Milk nagyon jól sikerült anyag. Persze csak azok számára értékelhető, akik szeretik az avantgárd muzsikákat, ugyanis ez ízig-vérig avantgárd.
Betekintést nyerhetünk vele Mike Dillon legsötétebb agytekervényeibe, és erre nincs mindenki felkészülve, azonban aki fel van, annak nagyszerű élményben lehet része. Tehát ez a lemez a maga műfajában igazán nagyszerű, egy pillanatig sem unalmas, tele van meglepetésekkel.
A muzsikusok egytől egyig maximálisan teljesítenek és a dalok is nagyon jók. Az album mind az ötvennégy perce mesteri.

A Hyena Records a Husky megjelenése után hét hónappal egy újabb súlyos punk-jazz kiadvánnyal lepett meg minket. Skerik után most Mike Dillon is bebizonyította, hogy szólóban is legalább olyan jó, mint a Garage a Trois-ban. A Battery Milk elég meggyőző bizonyíték.

Az együttes tagjai:
Mike Dillion - vibrafon, tabla, ütőhangszerek, ének
GoGo Ray - dob
JJ „Jungle” Richards - basszusgitár, ének
Ron Johnson - basszusgitár
Mark Southerland - szaxofon, ének

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Gogo’s Theme
2. Broc’s Last Stand
3. The Blame Game
4. Robbing The Band
5. Your Mother Was My Teacher
6. The Voyeur
7. Lunatic Express
8. Hercules
9. Lopsided Mellon Ball
10. Stupid Americans
11. Bad Man
12. Harris County

Diszkográfia:
Battery Milk (2007)