FőképAz ír-amerikai illetőségű House of Painnek igen nagy jelentőséget tulajdoníthatunk a hiphop műfajában. Igaz, a formáció csak három szólólemezt élt meg, ám ebből a második, Same As It Ever Was címet viselő albummal olyat tett le az asztalra, amilyennek a legtöbb, mai multimilliomos, álgengszter dumaláda a közelébe sem érhet.

Bár a rap alapvetően az afro-amerikaiak zenéje, és ők azok, akik igazán otthonosan mozognak ebben a műfajban (hallgassuk csak meg az N.W.A. Straight Outta Comptonját, vagy Dr. Dre The Chonic című alapművét), a HoP azonban ezzel a lemezzel mégis ott feszít a világ tíz legjobb hiphop/rap albumának listáján. Hogy miért?

A híres öldöklős akciójáték, a Doom egyik hírhedt pályájáról elnevezett grupp a kilencvenes évek elején alakult három jó barátból: Everlast és Danny Boy rapperből, illetve DJ Lethalból.
Első nagylemezük 1992-ben jelent meg House of Pain (Fine Malt Lyrics) címmel, amin a „Jump Around” című szám szerzett nekik igazán nagy sikereket.
1994-ben jött ki a szóban forgó Same As It Ever Was, majd 1995-ben harmadik, egyben utolsó Truth Crushed To Earth Shall Rise Again című korongjuk.

Egy évvel később aztán Everlast kilépett a bandából, hogy folytassa 1990-ben elkezdett szólókarrierjét.

A zenekar mellett végig ott ált az azonos időben indult, szinte testvérbandának mondható Cypress Hill. DJ Muggs többször besegített DJ Lethalnak a groove-ok elkészítésében, és producere volt az első két nagylemeznek is.
Emellett a két banda zenével és pénzzel egyaránt részt vett Muggs Soul Assassin nevezetű szólóprojektjében, amelyhez a műfaj olyan hírességei tartoztak még, mint a Mobb Deep, a Funkdoobiest, vagy a Dilated Peoples.
Maga a projekt összemosódik magával a lemezzel (DJ Muggs Presents... Soul Assassins), így ez nem igazán nevezhető egy stabil formációnak, inkább egy összeverődött csapatnak.

És a kérdés még mindig itt lebeg: miért? Miben rejlik a House of Pain sikere? Erre röviden egy szóval lehetne válaszolni: a „dög”-ben!
Muggs és Lethal vaskos basszusokkal megpakolt zsíros groove-jai (kis túlzással) a legjobbak és legütősebbek, amik a rapzene történelmében valaha születtek. Ezekre a már alapvetően is igen erőteljes alapokra kerülnek a két MC gyilkos rímei, amiknél szintén kevés jobb íródott ebben a műfajban.

Everlast jellegzetesen rekedt és súlyos rapje pedig végleg felteszi az i-re a pontot: a rapper hangjában Lemmy Kilmister találkozik Ice Cube-bal, ami, finoman szólva sem egy gyenge párosítás.
Ez az eredeti hang még több erőt, dögöt és sulykot visz a muzsikába, és innentől már senkinek nincs menekvés. Elkap a lüktetés, és ötven percen keresztül nem ereszt.

Természetesen Danny Boy nyelvgyötrő szövegeléséről sem érdemes megfeledkeznünk, hiszen ő is nagymértékben hozzájárul a zene gördülékenységéhez. Ez a gördülékenység teszi igazán eggyé ezt az albumot, amin ötven percen keresztül nincs megállás, a groove és a szöveg pedig csak sodorja magával a hallgatót.

Egyébként a tagok kinézetre is elég súlyos arcoknak néznek ki, legalábbis én nem szívesen találkoznék velük egy elhagyatott sikátorban. Tehát, mind Everlast hangja, mind zenéjük keménysége, mind külsejük alapján elmondható: a House of Pain a rapzene Motörheadje.

A tizenöt számból egyiket sem lehet igazán kiemelni, hiszen mindegyik egyszerűen fantasztikus. Én először az „I`m A Swing It” című dalt ismertem meg, még régebben egy számítógépes játék által.
Már akkor is megfogott az a „dög”, ami ebben a muzsikában nagymértékben fellelhető, az az ellenállhatatlan pumpálás és a fülbemászó basszustéma az alapban, illetve az a jellegzetes, metálosan rekedtes hang.

A szöveg folyékonysága, illetve az ezt elősegítő rímek is nagyon megkapóak a hallgató számára. A rímeket sok esetben a mondatok közepén helyezték el, így Everlastnak szinte soha nem kell megakasztania a szöveget.
Ha igazán meg akarjuk fogalmazni, akkor azt lehetne mondani, hogy az efféle, kifogástalan, funky groove-okban és a szövegelés ezen fajtájában rejlik a HoP igazi sikere. És ha a rappet nem csak ritmikai szempontból figyeljük, akkor érdekes szövegeknek lehetünk fültanúi: „When I die, Bury me; Hang my balls on the cherry tree...”

A szövegekre egyébként jellemzőek az utalások különböző előadókra és zenekarokra, színészekre és televíziós személyiségekre, és a legtöbb esetben ezekhez az utalásokhoz erőteljes vélemény, hízelgő dicséret vagy csípős kritika is társul.
A lemezen tizennégy darab kifogástalan nóta plusz egy remix hallható. Főbb jellemzőikben mindegyik dal megegyezik, tehát magát az albumot egyben is nagyon lehet szeretni, részleteikben azonban elég eltérőek ahhoz, hogy külön-külön is imádjuk a szerzeményeket, és meglegyen a saját kedvencünk.

A House of Pain ezzel az albummal végérvényesen beírta magát a rap és a hiphop történelmébe. A Same As It Ever Was olyan horderővel bír, amilyennel csak nagyon kevés rendelkezik ebben a műfajban.
A rapet kevésbé kedvelő hallgatókat is garantáltan magával ragadja Everlast súlyos hangja, Danny Boy gördülékenysége és Lethal és Muggs feledhetetlen zenéje.

Az együttes tagjai:
Everlast – rap
Danny Boy – rap
DJ Lethal – lemezjátszó, „sound programming”

DJ Muggs – „sound programming”
Diamond B – rap

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Back From The Dead
2. I`m A Swing It
3. All That
4. On Point
5. Runnin` Up On Ya
6. Over There Shit
7. Word Is Bond
8. Keep It Comin`
9. Interlude
10. Same As It Ever Was
11. It Ain`t A Crime
12. Where I`m From
13. Still Got A Lotta Love
14. Who`s The Man
15. On Point (Lethal Dose Remix)