FőképVan az úgy, hogy az embernek megtelik az agya meg a torka könnyekkel, és hiába csinál bármit, azok a kis szemetek nem jönnek ki onnan, nem jöhetnek, hiába nyitjuk ki a kaput, a szemünket, a szánkat, akár a szívünket is, ott vannak a kapuőrök, akik visszazavarják őket, a szegény kolduskönnyeket.

Ott vannak azok a rohadék kis csótányok, a lándzsájukkal meg a kardjukkal, a pengéikkel, a páncéljukkal meg a pajzsukkal, meg a hátukra tűzött szamurájzászlókkal, és mindegyik zászlón ott van egy-egy emlékünk, tapasztalatunk, fájdalmunk, bánatunk.
És szabadulnánk már ezektől a rohadt könnyektől, mert már levegőt se kapunk tőlük, de nincs semmi, semmi, ami a fájdalmas emlékkatonákat elzavarná – semmi, talán csak a még náluk is nagyobb, náluk is iszonyúbb, náluk is vadabb tapasztalatok.

Kábé erre jött rá R.P. Vincent is, amikor a lakrimológiáról, a „könnyészet tudományáról” írt könyvet.
A pasas sztorija szimpla, teljesen hétköznapi: amerikai kis- vagy nagyváros, fiú, lány, középiskola, aztán talán egyetem, a család egymásnak szánta a fiatalokat, egybe is keltek a fene tudja milyen vallásuk hagyományai szerint.
Éltek, éldegéltek, húst sütöttek a kertben, szaporították a bankszámlájukat, énekelték a „Csillagos, sávos lobogót”, de nem a Hendrix féle verziót, és aztán tél volt, hó esett, és jöttek az ünnepek.
Meg jött egy marha nagy jégkaparós hókotró, és Mrs. Vincent rosszkor volt rossz helyen – már nem térhetett ki – na, akkor és ott tényleg piros hó esett az út szélére, meg csontszilánkok, meg szervdarabok.

És Mr. Vincent kiakadt. És mint mindenki, aki meg akarja magyarázni a megmagyarázhatatlant, ráadásul amerikai: kiagyalt egy újfajta filozófiát: a lakrimológiát, aminek (azon kívül, amit fentebb a csótányszerű könny-őrökről írtam) annyi a lényege, hogy: „A fájdalmat csak könnyekkel lehet kipurgálni a tudatból.”
A könnyek meg, ugye, épeszű embernek akkor jönnek, ha fáj valamije. A képlet tehát egyszerű, ugyanazt kell tenni, mint Ignác bácsi, ha egy kicsit szédült a vérnyomása miatt. Kutyaharapást szőrivel. (Az öreg bepiált, és akkor már nagyon szédült, de magasról tett a vérnyomására.)

De Ámerika az azért Ámerika, hogy mindenre legyen vevő, még egy agyament lakrimológus triviális baromságaira is.
És Ámerika azért Ámerika, hogy az agyamentségekből, mint hernyóból a pillangó, valami jó dolog születhessen. A lakrimológiából lett egy TOOL, ami Maynard saját bevallása szerint azért éppen TOOL, mert „lakrimológiai” szerszám.

Nos, fájdalmat éppen nem okoz az embernek (legfeljebb a szomszédoknak), revelációt viszont nyújt. Mégpedig óriásit. Ha érted. A zenét. A szöveget. Ha felfogod, hogyan építkeznek a kezdeti „á, lassú szar!” nyitástól az olyan riffekig, hogy… (Huh!)
Ha hagyod, hogy játsszanak az idegeiddel. Az agyaddal. A tudatoddal.

Amikor hallgatod, valahogy megérted azt, milyen lehet a Bar-Do, az a bizonyos Köztes Lét; milyen lehet egy DNS spiráljain lovagolni, madárökölnyi pupillákkal bámulni, és szintetikus vagy természetes szarok használata nélkül keresztülesni a saját szemeden.
Megízleled azt, amit halálnak neveznek; megérted, milyen érzés lehet vizsgálati alanyként a boncasztalon feküdni, látni és hallani a fekete-fehér hangokat, képeket, ízeket, élményeket, amelyek nem az elmúláshoz, inkább az örök élethez tartoznak.

És mielőtt még teljesen eszed vesztenéd, mielőtt bekattanna nálad a hipochondria, vagy a többi –ia, kapod, telibe, de nem hátulról, mert ezek a fiúk nem a klubból jöttek, hanem valahonnan messziről, túlnanról.
A hangok meg valahonnan a kalpának nevezett, nem-tér, nem-idő (mégis végtelen és örök valami) túlsó partjáról - de lehet, hogy a srácok nem is jöttek át, csak onnan kiabálnak, ott tépik a húrokat, és már teljesen mindegy, hogy a hasistorta receptjét mondják németül, vagy Maynard nemi szerve a refrén fő témája, vagy éppen Maynard nyomorék anyjának 10.000 napja.

Teljesen mindegy, mert a végén felszabadulsz, a lakrimológiai szerszám szikeként metszi ki belőled a könnyeket, a fájdalmat, aminek a helyén nem űr marad, nem semmi, hanem jobb esetben a Semmi (ami minden, a jin-jang fehérje és feketéje között húzódó vonal), rosszabb esetben pedig a gondolat: hajdani éned csak akkor segíthet, időn, téren, érzékszerveken átnyúlva a majdani énednek, ha most, még ma tökéletesebb leszel.

Erről többet nem tudok mondani – jelentette ki Forrest Gump.
Van az úgy, hogy nem is lehet.
A 10,000 daysről sem.

Az együttes tagjai:
Danny Carey (dob)
Justin Chancellor (basszusgitár)
Maynard James Keenan (ének)
Adam Jones (gitár)

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Vicarious
2. Jambi
3. Wings For Marie (Pt 1)
4. 10,000 Days (Wings Pt 2)
5. The Pot
6. Lipan Conjuring
7. Lost Keys (Blame Hofman)
8. Rosetta Stoned
9. Intension
10. Right In Two
11. Viginti Tres

Diszkográfia:
Opiate (1992)
Undertow (1993)
Anima (1996)
Salival (2000)
Lateralus (2001)
10,000 Days (2006)