Főkép

Skerik manapság annyi mindent művel, hogy nem tudom, miként bírja szusszal. A napokban megjelent Les Claypool és az új Bobby Previte-albumon is ő szaxofonozik, ráadásul most kerül polcokra saját bandájának második lemeze is. Gyanítom, hogy nincs túl sok szabadideje, de valószínűleg ez nem zavarja. A Syncopated Taint Septetet is 2002 nyarán, két turné között hozta össze. Eleinte egy szaxofon-orgona-dob felállású zenekart akart, de hát a fúvósok csak jöttek és jöttek.

Azt is érdemes tudni a seattle-i illetőségű Skerikről, hogy nincs ki mind a négy kereke. Amíg a Garage a Trois-val és a Tuatarával egész higgadt zenét játszik, a többi gárdájával már elég agybajos muzsikákat produkál. De ezek az agybajok is ízléssel vannak összetákolva, és azt kell mondani, hogy amit Skerik művel, az szinte sohasem rossz. Legfeljebb nem tetszik.

Az új, Husky című korongon hallható zene Skerik két fokozatának aranyközépútján foglal helyet. Ő így nyilatkozott magukról: „Szeretném, ha úgy gondolnának erre a bandára, mint punk-jazz. Talán, mint a Thelonius Monk Octet punk-jazz verziójára.”


Maga a művész elég jól összefoglalta a dolgot. Zenéjük (görbe) tükrében a harmincas évek jazz-korszaka csillog, hallgatás közben Thelonius Monk, Duke Ellington, John Coltrane és Charlie Parker köszönnek vissza.

De, mivel az egész Skerik műve, ezért ott van az a Jimi Hendrixet idéző torzság, ott vannak az agyölő elszállások. És ezek mellett még ott vannak a Garage a Trois-s és Galacticos groove-ok, ott van a szaxofonos dobhártya-fakasztó funkja. Precíz big bandszerű összetartás a témákban, beszívott blues-rockszerű szétesettség a szólókban. Ez tehát a Syncopated Taint Septet.

A „The Third Rail” eleje beláthatatlanul gomolyog, fogalmunk sincs, hogy ebből mi lesz. Aztán belép a zúzós, groove-os Hammond, ami varázsütésre földbe döngöli a hallgatót. Majd jön maga a szolid, new orleans-i jazztéma, aztán megint zúzás. Zseniális szólók, idegbeteg csipogások, fúvósok kavalkádja. Erre tényleg illik a punk-jazz meghatározás.

A „Go To Hell Mr. Bush” címe felvázolja számunkra a csapat politikai állásfoglalását. Napfényes fuvolával indul neki, majd bekapcsolódik a dob, miközben a baritonszaxofon pöfékel. Ezek után a tenoron felcsendül a baljósló, ördögi téma, ami egyre terebélyesedik, majd a tenor mellé szegül az egész fúvósszekció. A szólórészben belendül az addig csak neszező dob, és a végére az egész olyan agresszívvé növi ki magát, mint maga a cím.

A „Syncopate The Taint” eleinte egy füstös bár hangulatát varázsolja otthonunkba, de aztán somfordáló, soft bopos témája odáig harapózik, hogy hirtelen James Bond szerepében érezhetjük magunkat.

Ennyi volt a stabil része a dolognak. Innentől aztán minden zenész eldobja az agyát, mintha egy részeg rezesbandát hallanánk, a zenén úrrá lesz a karneváli hangulat.

A „Fry His Ass” forró, groove-os funkjával aztán tényleg odapörköl. Dögös billentyűseivel, egyszerű, feszes dobjával és az ellenállhatatlan fúvósaival, akik a beboptól kezdve, a swingen át, a klezmeren keresztül a soul-jazzig mindent magukba sűrítenek, tőből elkaszál. A finom klezmeres beütések a ST7 első albumán is hallhatóak, csak hogy ne legyen túl egyszerű az élet. Ebben a számban is jelen van persze az a torz beszívottság, ami mindenhol ott marad Skerik ujja nyomán.

A „Don`t Wanna” egy játékos, Mardi Gras-hangulatú nóta. Mindenki vidám, boldog és iszik. Nagyjából ez a muzsika üzenete. A szám egy életigenlő, táncos témával és pattogós szólókkal lett megáldva. Fergeteges parádét élhetünk át a hallgatás közben.

A „Song For Bad” lassú, szinte már altató-jellegű, valószínűleg ez is a célja, és a Song For Bed helyett csak viccből lett az a cím, ami. Kevés elszállásával, lassú tempójával, nyugis szólóival, ritka érzelmi kitöréseivel, és szenvedélyességével már-már John Coltrane-i magasságokba tör, de természetesen Skerik az itt is Skerik marad.

A „Taiming The Shrew” is elég moderáltan cseng, közép-tempós témájában nincs semmi olyan, ami ép elme számára ne lenne befogadható. A trombita- és az orgonaszólóban sincs semmi kifogásolható, illetve csak az, hogy kifogásolhatatlanok. A végére azért ezt is jól begorombítják a fiúk, a rezesek keményen odatolják magukat.

Az „Irritant” a New Orleans` Brass Band közreműködésével aztán tényleg leröpíti a ház tetejét. Hamisítatlan utcai rezes funkmuzsika, nagyon dögös szaxofonszólókkal és betegre effektezett dobbal felfegyverezve. Igazi, szaftos finomság.

A „Summer Pudding” a Garage a Trois-s, telt New Orleans funkjával még házunk oldalát is kirúgja. Skerik itt is moderálja magát, és elmebeteg módszerei helyett inkább csak szimplán zseniálisan szaxofonozik, díszítés nélkül.

A „Daddy Won`t Taint Bye Bye” egy elmebeteg dalocska a végére. Borzadályig zúzott orgona nyomja a monster funky groove-ot, a fúvósok meg már a síron túlról nyögdösnek, sikongatnak vissza. Méltóan beteg befejezés.

Ez az album nagyjából azt tükrözi, amit vártam. A szaxofonos különböző zenéket forrasztott össze óriási stílusérzékkel, úgy, hogy egyik stíluson se essen nagyobb csorba. Van tehát egy kis Count Basie, egy kis Jimi Hendrix, és egy kis The Meters. Tehát van Skerik és az ő megromlott szinkópái.

Sokaknak a jazz-funk az Incognito-ból áll, és ennél tovább nem is merészkednek, mert az könnyed, derűs és biztonságos szórakozást nyújt nekik. Viszont aki meghallgatja a Husky-t, megtudja, hogy van élet a biztonsági rácson túl is.

Az együttes tagjai:
Joe Doria - Hammond orgona
Skerik - bandavezető, tenor szaxofon
Dave Carter - trombita
John Wicks - dobok, játékok
Hans Teuber - alt szaxofon, fuvola
Craig Flory - bariton szaxofon, klarinét
Steve Moore - wrulitzer, pozan, játékok

Közreműködők:
Randall Dunn - hangmérnök
Husky Huskolds - felvételvezető

A lemezen elhangzó számok listája:
1. The Third Rail
2. Go To Hell Mr. Bush
3. Syncopate The Taint
4. Fry His Ass
5. Don`t Wanna
6. Song For Bad
7. Taiming The Shrew
8. Irritaint
9. Summer Pudding
10. Daddy Won`t Taint Bye Bye