Főkép

Tulajdonképpen a The Mars Volta új lemezéről akartam írni, de még mindig emésztem a Frances the Mute című albumot. Nem mintha a Puerto Rico-i Rodriguez szólólemezéről könnyebben menne az írás, de ez valahogy mégis kézre áll.  Soha a büdös életben nem hittem volna, hogy egy zenekar ennyire meg tud fogni. Pláne azután, hogy zsenge tinédzserkoromat a következő bandákkal töltöttem (persze a teljesség igénye nélkül): Deep Purple, Pink Folyd, ELP, The Nice és persze a Colosseum, ahogy gyanítom mindenki, aki a ’70-es évek végén és a ’80-as évek közepén jött rá, hogy van zene a Fonográfon innen, és a Hungárián túl.

Aztán arra lettem figyelmes, hogy mára már sem az ELP, sem a Purple nem maradt maradandóan érvényes. Persze remek album az In Rock meg a Brain Salad Surgery, de könyörgöm, 2005-öt írunk. Jó, bólintottam, akkor nézzük meg, manapság ki csinál progresszív zenét. A paletta egyszerre széles és vékony. Ott van ugye a Dream Theater, akiket nem igazán szeretek, de a Transatlantic-ot már igen. Nagy reveláció volt a Porcupine Tree, majd Spock’s Beard, végül Neal Morse szólóalbumai, de nem éreztem egyiknél sem azt, hogy fejbe vagyok lőve, bele vagyok állva a földbe, le vagyok dózerolva, meg vagyok semmisítve.

Ebben a mondhatni kritikus pillanatban akadtam rá a The Mars Volta első lemezére, De-Loused in The Comatorium címmel. Meg voltam semmisítve, és most is meg vagyok. Végem van. Számomra ugyanis kevés vonzóbb dolog van, mint a kontrollált agybaj. Amikor tudom, hogy elmebetegekről van szó, akik azonban valami isteni – vagy ördögi – csoda folytán képesek kordában tartani az elme szétesését.

Omar Rodriguez-Lopez és Cedric Bixler Zavala képesek erre. Valami olyan őserővel, olyan tudaton túli látomás formájában, amilyet soha, soha, soha nem hallottam. Először is itt van az elképesztő energia. Még a balladákból is olyan gigantikus erő sugárzik, hogy legszívesebben belevágnám a billentyűzetet a monitorba, és a romjaikon raknék tüzet az összes cédémből. Aztán a fantázia. A képzelőerő. Ha fogjuk Roger Waterst, Syd Barrettet, Jack Bruce-t, Keith Emersont, Jim O’Rourke-ot, és azt mondanánk nekik: gyerekek, engedjétek szabadjára a fantáziátokat, nos akkor sem lennének képesek egy olyan harmóniával előállni, mint ez a két elmebeteg.

A 2005-ös album „Widow” című számát hallgatva értelmét veszti az összes progresszív zenekar együttvéve. Sőt a progresszív zene kategóriája is. Egyszerűen érthetetlen, hogy az előbb említett „Widow” című nótában mit keres egy trombitaszóló, miközben Flea (igen, az RHCP-ből) tépi a basszust, elemi erővel morog a Hammond, és feltételezhetően John Frusciante (igen, az RHCP-ből) olyan gitárszólót játszik, amilyet soha.

Közben persze a vonósok makkolnak a háttérben, Blixert meg nem lehet lelőni, úgy énekel. Ezek nem is dalok. Ez egy gondolatfüzér, egy zenei/szellemi/filozófiai tájkép zenészekkel. A „Widow”-t csak a példa kedvéért emeltem ki, mert a dal a lemez egészében nyer értelmet. Azt mondják, ez experimentális zene. Biztosan igazuk van. Szerintem itt a zene jövője, jelene, egy olyan banda, ami szinte mindent újraír, amit a zenéről tudtunk.

Na, ennek a zenekarnak az egyik tagja készítette el második szólólemezét idén nyáron Hollandiában, turné közben. Hogy honnét volt ideje, rejtély. Az, hogy honnét volt ötlete, már nem, hiszen ő az egyik motor a The Mars Volta mögött.

Nem volt bennem se pozitív, se negatív várakozás, amikor elkezdtem meghallgatni a lemezét. Nem tudtam, mit kapok tőle, mit akarok kapni tőle, és így értelemszerűen nem csalódhattam. És lőn: nem is csalódtam, de nem az előbb elmondottak miatt. Hanem azért, mert ez a Rodriguez magában is tud valamit. Hihetetlen, hogy pár EP-vel, két stúdiólemezzel és egy koncertalbummal a hátuk mögött ennyire hitelesnek tudok tartani egy csapatot. Hogy hiszek benne: nem csinálhat rosszat.

Rodriguez lemeze sokkal kísérletezőbb, mint a The Mars Volta, ugyanakkor nem hiányzik belőle a megszokott lendület és energia. Az album második száma, a „Regenbogen stelen van Prostituees” azt illusztrálja, mi lett volna, ha a Colosseum pár évvel tovább játszik még. A dal egyértelműen őket idézi, aminek az én szívem két okból is nagyon örül. Egyszer, a Colosseum az volt a ’60-as és ’70-es években, ami ma a The Mars Volta. A másik meg az, hogy a zenéjük továbbgondolható és maradandó. A második nóta a pulzáló szaxofonriffel, a tétova, mégis erőteljes szintetizátorral, a mindent betöltő dobolással olyan, mintha a Colosseum tagjai betépve, súlyosan betépve, álltak volna a mikrofonok mögé.

A harmadik nóta, a „Jacob can Lennepkade” szintén a Colosseumot idézi, főleg az integrált gitárkíséretnek köszönhetően. A 17 perces nóta lélegzetelállító ívet ír le, egy percnyi unalom sincs benne. És micsoda öröm hallgatni a visszatérő szaxofont. De nem ez a legnagyobb öröm. Fogalmam nincs, hogyan vették fel a lemezt, mennyi volt belőle előre megírva, de annyira spontán, hogy szerintem maximum egy alapot írhatott meg Rodriguez, aztán behajtotta a többieket a stúdióba, a dobosnak odanyomta a kottát, aztán belecsaptak.

Mert itten kérem improvizálnak. Ahogy azt kezdő és haladó dzsessz-zenészek szokták. Rodriguez és csapata nemcsak remek dalokat ír, hanem még a kezükben és a fejükben is van bőven annyi, hogy ne kelljen a kottához alkalmazkodniuk. Zenészek – a szó legnemesebb értelmében.

De ki a fenét érdekel, milyen jó zenészek? Hogy milyen jó dalokat írnak? Hogy náluk eredetibb, pusztítóbb, felemelőbb – felszabadítóbb? – muzsikát senki nem képes írni, az biztos. Erre ékes példa Rodriguez lemeze is, amely tele van gyötrő líraisággal, emésztő szabadsággal, annihiláló tűzzel, meg még sokmindennel, amit bármennyire is szeretnék a nyelv eszközeivel megfogalmazni vagy leírni, nem megy.


Gyönyörű félhangok, arab dallamok, szitár, lüktetés, tombolás, rombolás – ettől ki lesz okosabb? Senki, csak az, aki meghallgatja. Garantáltan leírhatatlan élmény. Még az a szerencse, hogy nem egyszeri és nem megismételhetetlen, mert az albumokat nem lehet megunni. Azokon rajta van a kontrollált őrület elemi víziójának örök lenyomata.

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Een Ode Aan Ed Van der Elksen
2. Regenbogen stelen van Prostituees
3. Jacob can Lennepkade
4. Vondelpark bij Nacht
5. Spookrijden op het Fietspad