FőképYngwie Malmsteent egy ideje sokan bírálják amiatt, hogy képtelen megújulni, egyre csak a tőle megszokott témák és menetek variációit ismételgeti. A bírálat részben jogos, és magam is úgy éreztem, hogy a kezdeti lendület a hetedik, nyolcadik album után megkopott, az ihlet elfogyott, és az új Malmsteen-produktumok már nem tudtak oly mértékben felvillanyozni, ahogy a nyolcvanas, vagy a kilencvenes évek elejének lemezei.

A 2002-es Attack! aztán megújulást hozott, és az új formációnak hosszú idő óta a legjobb anyagot sikerült feljátszania. Így Malmsteennek különösen nehéz feladattal kellett szembenéznie, hiszen nem csupán egykori önmagát, de a legutóbbi produkciót is felül kellett volna múlnia, vagy legalábbis megismételnie.

Sajnos nem jött össze neki. Ami még véletlenül sem jelenti azt, hogy ügyetlenül összerakott, sután hangszerelt, unalmas témák sorjáznának a lemezen. Dehogy! Egészen kiváló kis album ez, és ha valamely pályakezdő gitáros ilyennel állna elő, mindenki kalapot emelne előtte. Csupán a mestertől kevés egy kicsit, hogy mindössze az anyag nagyjából ötven százaléka nyújt többet egyszerű profizmusnál.

Az viszont elvitathatatlan tény, hogy Malmsteen – elsősorban talán mindenki mást maga mögé szorítani óhajtó szereplésvágya miatt – mindig is különösen jó érzékkel nyúlt hozzá a „Guardian Angel”-hez hasonló, csak hangszerekkel előadott dallamokhoz, főként a barokk darabokhoz, mely utóbbiak átdolgozásai még a legrosszabb pillanatokban is kiemelkedően sikerültek. Az Unleash the Fury eltalált számainak fürtjei ekképp mintegy a két Bach-átirat köré csoportosulnak.

A „Fuguetta” nem ismeretlen a svéd mágus kedvelőinek körében, hiszen a nyitó motívumot már többször hallhattuk koncerteken, koncertfelvételeken, most azonban teljességében élvezhetjük ezt a kis remeket.
Ám a „rávezetés” sem kevésbé kiváló, hiszen a „Bogeyman”-ben a fémesen zakatoló basszusgitár, a „Beauty and a Beast”-ben pedig a sodró tempóban kalapáló dobok dominálnak, és adják meg a számok jellegzetesen malmsteenes, mégis valamiféle újdonságot biztosító ízét.

A „Fuguetta” után rögtön egy alapvetően eltérő oldalát mutatja a mester, és a kissé hendrixes, vontatottabb, bluesosabb „Cherokee Warrior” következik, amit – a felülmúlhatatlan Bach-műveket leszámítva – az album harmadik legsikerültebb nótájának mondanék.



Az első kettő jelöltem viszont a szintén Bach ihlette „Paraphrase” elé került. Mindkét számnak a klasszikus értelemben fülbemászó refrén adja az erejét. A „Russian Roulette”-é melodikus akkordbontásból bontakozik ki, és rendkívül könnyen megjegyezhető, mégsem banális – ami a valóban zseniális kompozíciók sajátja; az „Unleash the Fury”-é ugyanakkor baljóslatú, kumulatív, felfelé lépegető motívumismétlés.

Ahogy újra meg újra meghallgatom, lassan hozzám nő a lemez, és egyre jobban kedvelem. Az egyetlen kritika, amivel illethetem, az a feleslegesen hosszúra nyújtott, a formátum időkorlátait mindenképp kitölteni akaró anyag. Talán, ha negyven-ötven perc körüli hosszra szorította volna vissza az albumot, Malmsteen sokkal tömörebb, hatásosabb, és elsősorban változatosabb produkcióval állhatott volna elő.
Szűz füleknek viszont még mindig rengeteget mondhat a mester, és a gitárvirtuózok jobb teljesítményeit egybefogó gyűjteményekbe is bőven belefér a svéd gitármágus lemeze.

Az együttes tagjai:
Yngwie Malmsteen - gitárok, basszusgitár, szintetizátor-gitár, szitár, billentyűs hangszerek, háttérvokál, ének
Dougie White - ének
Joakim Svalberg - billentyűs hangszerek
Patrick Johansson - dobok

A lemezen elhangzó számok:
1. Locked & Loaded
2. Revolution
3. Cracking the Whip
4. Winds of War (Invasion)
5. Crown of Thorns
6. The Bogeyman
7. Beauty and a Beast
8. Fuguetta - Instrumental
9. Cherokee Warrior
10. Guardian Angel - Instrumental
11. Let the Good Times Roll
12. Revelation (Drinking with the Devil)
13. Magic and Mayhem - Instrumental
14. Exile
15. The Hunt
16. Russian Roulette
17. Unleash the Fury
18. Paraphrase - Instrumental