Főkép

„Tán meglepő, ám mindösszesen csak három vámpírt ismerek. Ott van legelőször is Richie, bár ő nem igazán számít. Egyszerűen nevetséges szokásai vannak! Állandóan az éjszakai teniszközvetítéseket nézi, és a legújabb kocsimodellekkel van kitapétázva a koporsója. A lábánál meg ott a videomagnó. Persze távkapcsolós, merthogy akkora távolságok vannak abban a koporsóban… De hagyjuk! Szóval, Richie nem sok vizet zavar.

Aztán ott van az angyali, vagy inkább ördögi Maria. A századforduló gyermeke, hibátlan, szecessziós szépség. Lehetetlenül karcsú, meglehetősen magas, és királynőien kecses. Általában fekete ruhákat hord, és gyakorta hagyja el a kastélyt egy-egy titokzatos kis kirándulás erejéig. Leginkább bárokba meg lokálokba jár, bár ezt tagadja, és örökösen hangoztatja, hogy mennyire megveti az ilyen helyeket. A szobájában zenét hallgat, és sokat olvas. Mindig ugyanazt a könyvet.

És hát persze ott van még a Lord. Igazi úriember, elegancia és dekadencia kérdésében felveszi a verseny a legkékvérűbb angol nemesekkel is. Ő a kastély ura, és megfellebbezhetetlen hatalommal, továbbá méla gőggel uralkodik kicsiny családja felett. Hogy mikor született? Ki tudhatná? Az bizonyos, hogyha történelmi témára terelődik a szó, akkor előszeretettel csillogtatja meg káprázatos tudását, és évszázadokkal ezelőtt meghalt személyeket is oly közvetlenséggel emleget, mintha csak tegnap látott jó barátairól mesélne.

Hát, ők hárman vannak, ám rajtuk kívül nem ismerek egyetlen vámpírt sem. Leszámítva természetesen saját magamat.”

 

 

Így kezdődik. És tíz év telt el azóta, hogy először olvastam. Akkor még a világ is más volt, meg persze én is. Szóval, amikor idén nyáron újra kiadták, gondoltam megnézem, mennyiben változott a viszonyom Goldenlane regényéhez, ami az időközben eltelt évek alatt átesett némi ráncfelvarráson, és kapott egy új, a korábbinál határozottan tetszetősebb borítót is. Jelentem, nagyjából semmiben. Mert most is úgy vélem, hogy hiányzik a klasszikus értelemben vett „rosszfiú”, vagy legalábbis valaki, akit annak tekinthetünk, hiszen a vámpírok, akiket megismerünk, nem rosszak, egyszerűen csak vámpírok – annak minden előnyével és hátrányával együtt. Mint ahogy a belevaló „kiscsaj” se bukkant fel időközben (aki olvasta például a Pokoli balhét, tudja, miről beszélek), hiszen Katerina nem az, egyszerűen csak helyén van a szíve, és van magához való esze – annak minden előnyével és hátrányával együtt.

 

És igazából humorból se lett több, hiszen a napnyugtától napkeltéig tartó örökkévalóság valahogy nem annyira szórakoztató, sokkal inkább unalmas és kiábrándító – legalábbis az első néhány évtized után. Aztán ahogy telnek-múlnak az évtizedek, amelyekből később évszázadok lesznek, egyre unalmasabb és kiábrándítóbb lesz az egész, legalábbis egy olyan kaliberű fickó, mint a történetet elmesélő vámpír, Alexander Nyikolajevics Szumarokov főhadnagy számára, akinek semmi, de tényleg semmi veszítenivalója nincs. Legfeljebb a halála, vagy ha úgy jobban tetszik, a halál utáni „élete”. Így tehát teljességgel mindegy, mit csinál, csak az a valami legalább néhány másodpercnyi, percnyi, órányi, esetleg napnyi szórakozást nyújtson, vagy, ha csak rövid időre is, de elűzze a mérhetetlen fásultságot és unalmat. Mert hiába kedveli a szerencsejátékot, igazán komoly tét nélkül annak sem sok értelme van.

 

Egy nap aztán találkozik egy fiatal lánnyal (ő a korábban említett Katerina), akibe végzetesen beleszeret, vagy legalábbis meglát benne valamit, ami felkelti az érdeklődését. De a lány tartozik valakihez. Egy férfihoz. Egy élő férfihoz. Mit tehet ilyenkor az unatkozó, szerelembe esett vámpír? Fogadást köt, mégpedig nagy tétben: egyesek örök „életére”, mások örök halálára.

 

Goldenlane regényében egészen egyediek a vámpírok. Csak utalás szinten esik szó arról, hogy mivel is táplálkoznak, tehát nem azon van a hangsúly, de nem is azon, hány csillagos a koporsójuk, amiben átvészelik a napkeltétől napnyugtáig terjedő időt, meg nem is a többi mindenféléről, amiről úgy általában a vámpíros regények szólni szoktak, sokkal inkább arról, milyen nehéz örökké „élni”.

 

Sokan vannak, akik vágynak az örök életre, a hatalomra, az erőre, és mérhetetlen vágyukban nem gondolnak a dolgok mögé, nem mérik fel ésszel, milyen iszonyatosan magányos dolog az öröklét. Hiszen szépen csendben kihalnak mellőlük a szeretteik, aztán az ellenségeik. Majd új szerettek jönnek, aztán ők is meghalnak. És ez így megy, míg világ a világ. Arról nem is beszélve, milyen unalmas erősnek, hatalmasnak és örök életűnek lenni egy olyan világban, ahol az ilyen képességű „embereknek” nincsenek ellenfeleik. Nos, az Éjfélben szerintem éppen ezen van a hangsúly.

 

Szeretem, hogy komoly témát jár körbe, de nem komolykodik, hogy éppen annyira pikírt, amennyire kell, hogy olvasás közben végig képes volt belőlem egyfajta, nyugodt, békés derűt kiváltani, ami annyira betöltötte a lényemet, hogy szinte folyamatosan valami mosolyféle bujkált a szám sarkában. Jó volt egy kicsit kikapcsolódni, szórakozni, elmerülni egy fura világban, ahonnan azért mégiscsak jó volt visszatérni – kipihenten, feltöltődve. Úgy tűnik, nekem most éppen erre volt szükségem.