Főkép

Önként vállalt munkaköri kötelességem, hogy a lehetőségekhez képest figyelemmel kísérjem pár zenei kiadó újdonságait. Ebből az idők során egy meglehetősen terjedelmes lista kerekedett, aminek eredményeként minden nap számos levelet kapok a megjelenő videókról. Ezek többsége egy felületes szia után elmegy mellettem, de van pár, ami ilyen-olyan okból kifolyólag megpendít bennem valamit. Ezekről a videókról igyekszem a jövőben rendszeresen beszámolni.

 

 

 

Jennifer Lopez: Booty ft. Iggy Azalea

 

A nyúlfarknyi klipelőzetes után kíváncsian vártam, mikor jön ki végre Jennifer Lopez új videója, no és persze hogy lássam, mennyire lesz összhangban a szöveg és a látvány. Mindenféle bántás nélkül azt kell mondjam, nem ez a szám lesz a következő évtizedek békeharcos nótája, és a világbékét sem ennek a taktusára fogják bevezetni a köztudatba. Cserébe kapunk popsi-kavalkádot, meg erőteljes ösztönzést, hogy menjünk táncolni, és rázzuk, amit kell. A zene semmi különös, dance-pop, ám extraként feltűnik benne Azalea (mintha mostanában mindenütt ott lenne), aki meglepő módon nemcsak a testével, hanem a hangjával is hozzájárul a produkció sikeréhez.

 

 

 

Marillion: Lucky Man

 

Egy időben a Marillion nagyon népszerű rockegyüttesnek számított, lemezmegjelenései, koncertjei, eseményszámba mentek. Mindez még a nyolcvanas években történt, az együttes bár azóta is létezik (másik énekessel), korábbi sikereit nem tudja megismételni. Azonban úgy tűnik a régi rajongók legalább annyira hűségesek, mint a B középen üldögélő focidrukkerek, így az érdeklődés részükről folyamatosan megvan. A most kiadásra került koncertfelvétel gyakorlatilag az utolsó, 2012-es stúdiólemez élő előadását tartalmazza. Bár Steve Hogarth énekes nyilvánvalóan nem egy Fish, azért a mostani felállást nézve-hallgatva megértem a rajongást.

 

 

 

Anthrax: A Skeleton In The Closet

 

Az Anthrax szemlátomást létezik, mi több, koncerteznek és lemezeket is készítenek. Ennek egyik kézzelfogható tanúsága az októberben megjelenő koncert DVD, amelyről kedvcsinálóként ezt az erőtől duzzadó számot tette elérhetővé a kiadó. Jó választás, mert az eredetileg az 1987-es Among the Living című lemezen hallható szerzemény nemcsak vérbő thrash, hanem még mindig gyönyörűen szól, szinte a fotelbe préseli a hallgatót. Látványilag túl sokra ne számítsunk, inkább a vágások száma, nem pedig a színpadi rohangálás eredményez mozgalmasságot, de mivel a srácok már régen elmúltak húszévesek, ezt igazából nem is vártam tőlük.

 

 

 

Nickelback: Edge Of A Revolution

 

Novemberben jön a sokak által már nagyon várt új Nickelback lemez (No Fixed Address), amit természetesen új klip vezet fel, összekötve egy kislemezzel. Mivel a szám szövege politikus, nem csoda, ha a klip is ennek szellemében készült. Hol az együttest látjuk éppen zenélés közben, hol a különféle háttérképeket bámulhatjuk (amelyek között V, mint vérbosszú is feltűnik). Mindezek ellenpontozásaként az öntudatra eszmélő tömeget látjuk – egyetlen pikantériája a történésnek, hogy iskoláskorú gyerekek jönnek rá, valami baj van a rendszerrel. A zene tipikus Nickelback, erős alapok, emlékezetes refrén, és persze Chad Kroeger hangja, ami semmit sem kopott a három évvel korábbi album óta.

 

 

 

Tomorrowland 2014: Official Aftermovie

 

Ilyen sem volt még a rovat eddigi történetében. Ezúttal nem videóklipet ajánlok, hanem egy rendezvény hivatalos összegző moziját, ami félórányi emlékidézésre hív. Előre szólok, hogy ezt nem érdemes háttérben hallgatni, mert a zene önmagában biztosan nem nyeri el mindenki tetszését, de talán még az is megsejt valamit abból a hangulatból, pörgésből, ami a 2014-es Tomorrowlandet jellemezte, aki egyébként nem szereti ezt a fajta muzsikát.

 

 

 

Alicia Keys: We Are Here

 

El sem hiszem, hogy a manapság divatos, a női test topográfiáját előtérbe helyező videók korában valaki veszi a bátorságot, és direkt szembe megy a trendekkel. Az idén 33 éves Alicia Keys pontosan ezt csinálja. Leül elektromos zongorája mellé és énekel. Semmi extra, semmi vonaglás, semmi összesimulás, ráadásul a szöveg sem bugyuta (bár hozzáteszem, hogy a facebook bejegyzése végén eljut a világbékéig). A hangszerelés visszafogott, mert ugyan az idő múlásával egyre több hangszer csatlakozik, a keverésnek köszönhetően a hangsúly folyamatosan az érzelemdús női hangon van. Ezzel összhangban a látvány is szolid, az énekesnőt látjuk különféle kameraállásból.

 

 

 

Anthony Vincent: Linkin Park - In The End

 

Újabb felvétellel jelentkezik kedvenc feldolgozóművészem. Ezúttal a Linkin Park 2001-es dalát adja elő, a tőle megszokott különféle stílusokban. Ez remek alkalom arra, hogy ismét megcsodáljuk ezt a valóban remek nótát – nem véletlenül játszották annak idején annyit a rádiók, no meg lehet pontozni, melyik ének vagy zenestílus tesz hozzá az eredetihez. Nekem legjobban Bob Marley, Johnny Cash és az Enya féle értelmezés tetszett.

 

 

 

Alphaville: Forever Young

 

Mivel szeptemberben volt szerencsém élőben látni az Alphaville együttest, nem volt kérdés, hogy a múltidéző videót tőlük választom. Már csak az volt a kérdés, hogy a két nagy slágerük közül melyik kerül fel a listámra. Végül ez a kevésbé ismert klip lett a kiválasztott. Korát jól jelzi a vágások csekély száma, a ruhák, a frizurák. Egyetlen hibájaként azt tudom csak felhozni, hogy a zenészek ennél sokkal jobbak, legalábbis élőben sokkal többre voltak képesek.