Főkép

Fülszüveg:
Egy sziklának dőlve, a sekély vízben akadnak rá a fiatalemberre, aki társaival egy énekkari fellépésre készült a tóparti nyaralóban. Fején véres seb tátong. A házikó félreeső helyen fekszik, s idegen mozgását senki nem észlelte. Minden jel arra mutat, hogy gyilkosság történt, s a gyilkost a kóristák között kell keresni. Egy szövevényes, titkokkal és tagadásokkal teli világ tárul fel Maria Kallio, a pályakezdő nyomozónő előtt. A békésnek tűnő kórus háza táján valami nagyon nincs rendben. Egyre több bűncselekményre derül fény, miközben Maria a gyilkos nyomában jár.

Részlet a regényből:
PRELÚDIUM

Jyri arra ébredt, hogy majd’ szétreped a húgyhólyagja. Rossz volt a szájíze, ami az esti whisky, sör, fokhagyma és a rengeteg cigi után nem is csoda. Remélte, hogy talál a házban narancslevet. Ha másnapos volt, literszámra itta, súlyosabb esetben pedig sörrel kúrálta magát. Gyönyör ű reggel volt. Tuulia és Mirja a verandán ültek és reggelizés közben a sajtokról beszélgettek. Ugyan ki nem állhatták egymást, ám mivel egyikük a Keleti Finn Diákszövetség Énekkarának legjobb szopránja, másikuk pedig a legjobb altja volt, valahogy ki kellett jönniük egymással. Mirja pont úgy nézett ki, mint ahogy az ember elképzel magában egy alt énekesnőt: sötét hajú, molett és komor tekintet ű. Tökéletes lenne Verdi Trubadúrjának cigányasszonya, Azucena szerepére. Ahogy Jyri kilépett a ragyogó napsütésbe, megfájdult a feje. Visszament, és gyorsan bekapott két erős fájdalomcsillapítót, az enyhébbek már rég nem segítettek. A tenger ragyogott, sirályok zajongtak a stégnél, s már sejteni lehetett a délutáni kánikulát. Nem lesz könnyű ebben a hőségben énekelni…
– Mi az, Jyri, csak nem zúg a fejed? – vigyorgott rá a szintén sápadt Tuulia. Az egész társaság alig aludt valamit. De kit érdekel? Csak másnap kellett munkába menniük.
– A többiek még alszanak? – kérdezte Jyri.
– Piia úszni ment. A többieket még nem láttuk. Pedig lassan igazán felkelhetnének, hogy elkezdhessük a próbát – szólt mogorván Mirja, aki nem szerette a semmittevést. Elvégre nem piálni jöttek ide, Jukka szüleinek nyaralójába, hanem hogy egy fontos fellépésre készüljenek. Tehát ki az ágyból, reggeli, aztán irány a beéneklés!
Úszás? – ez jó ötlet, gondolta Jyri. A tenger vize húsz fok körüli volt, éppen megfelel ő. Elindult a stég felé. Látta, hogy Piia bikiniben napozik a szauna előtti parton. Nem volt ereje odáig elbotorkálni, no meg fürdőnadrágja se volt. Gyorsan ledobta magáról a ruhát és beugrott a vízbe.
Ekkor pillantotta meg Jukkát. A parton feküdt a sekély vízben, egy sziklának dőlve. A fején csúnya seb éktelenkedett, s úgy tűnt, nincs magánál. Jyrinek felfordult a gyomra, a nád közé hányt. Beletelt néhány percbe, mire fel tudott egyenesedni. Kivánszorgott a vízből és elvonszolta magát a verandáig, ahol most már többen is ücsörögtek. Jyrinek irigylésre méltó tenorja volt, de most egy hang se jött ki a torkán.
– Mit mászkálsz te itt csupaszon? – szólt rá Tuulia.
– Jukka… Ott a stégnél… A francba… Alighanem meghalt! Megfulladt!
– Mi az ördögöt beszélsz?
Antti a partra rohant, Mirja utána. Röviddel azután Mirja már a telefonnál volt. Mély alt hangja kihallatszott a verandára, amint a levegőt kapkodva előbb a rend őrséget, majd a mentőt hívta.

EGY
Viszi az ár csónakom, hová sodorja vajon?

Valahogy kötelességemnek éreztem, hogy az első szabad kánikulai napomon süttessem a hasam a tengerparton, még ha igazából utáltam is a tétlenkedést és a strandéletet. A télen rendszeresen jártam edzőterembe, így a testem évek óta nem volt ilyen bombaformában, mint most. Igaz, a hasamon lévő zsírpárnáktól még így sem tudtam megszabadulni, ahhoz kevesebb sört kéne innom. Épp hazaértem, már a zuhany alatt álltam, hogy a tenger sóját lemossam magamról, amikor csörgött a telefon. Hallottam a hangom az üzenetrögzítőn, majd egy kollégáét, aki arra kért, sürgősen hívjam vissza. Nem sokat várattam.
Helló, kisasszony! – szólt bele Rane. – Negyedóra múlva ott leszek nálad a ház előtt. Már mindent bepakoltam. Fél órával ezelőtt bejelentést kaptunk: Vuosaariban találtak egy hullát. Naná, hogy a szabadnapomon… – villant át az agyamon, miközben valami rendes ruha után kutattam a szekrényben. A szolgálati egyenruhám Pasilában volt, a főkapitányságon, így egy jobb farmer is megtette. Egy kis alapozót kentem a pirosló képemre és elfintorodtam. Az a n ő, aki a tükörből rám tekintett, nem úgy festett, mint egy tiszteletreméltó őrmester: zöldessárga szemem a macskáéra emlékeztetett, drótszer ű, göndör hajtincseim pedig hajfestéknek köszönhették vörös színűket. Legkevésbé azonban pisze orrom ébresztett tiszteletet, amely ráadásul még szeplős is volt. A számról valaki azt mondta, hogy érzéki, valószínűleg azért, mert az átlagosnál kissé vastagabb az alsó ajkam. Ez van, vontam meg végül a vállam.
Rane szirénái már messziről hallatszottak. Szerette a hangjukat, mint a legtöbb fi nn rend őr. A halottak ugyan nem szöknek meg, de ezt senkinek se kell tudnia.
– A helyszínel ő srácok már előrementek – közölte Rane, amikor beültem mellé a Saabba. – Tehát egy halott Vuosaariban, fulladás, de van egy kis bibi. Harminc év körüli férfi, Peltonen a neve, és kábé tizedmagával töltötte a hétvégét egy nyaralóban, valami énekkar, és ma reggel a parti vízben találtak rá, holtan.
– Valaki belökte talán? – kérdeztem.
– Nem tudni.
– És miféle kórusról van szó?
– Csak azt tudom, hogy énekesek – mondta egykedvűen Rane, és oly éles ívben hajtott rá a keleti gy űrűre, hogy oldalra vágódtam és bevágtam a könyököm a Saab ajtajába. Sóhajtva megadtam magam és bekötöttem azt a gyűlölt biztonsági övet. Férfi magasságra volt beállítva, így dörzsölte a nyakam.
– Hol van Kinnunen? És a többiek? Úgy tudtam, te is szabadnapos vagy ma...
– A fiúk még a tegnapi kocsmai verekedéssel vannak elfoglalva. Kinnunent félórája próbálom hívni, de hát tudod, vasárnap van… Biztos valami kerthelyiségben ül, és a másnaposságát kúrálja.
Rane rezignáltan sóhajtott. Egyikőnk sem akarta folytatni a beszélgetést. Főnökünk, Kalevi Kinnunen felügyelő alkoholista volt, ennyi és pont. Mivel a rangsorban közvetlenül utána én következtem, én fogom vezetni a nyomozást, míg Kinnunen ki nem józanodik.
– Ide figyelj, Rane! Lehet, hogy ismerem az áldozatot, illetve ismertem… Elég hülye helyzet lenne…
– Ez már a te ügyed, akár tetszik, akár nem. Holnap kezd ődik a szabadságom, és nem fogom elhalasztani – válaszolt Rane ellentmondást nem tűrően.
Tudtam, mire gondol. Ha meg akarom választani az ügyeimet, akkor ügyvédnek kellett volna mennem. Rane mindig is bizalmatlan volt velem, mint a legtöbben a főkapitányságon. Nem elég, hogy nő vagyok, méghozzá fiatal, még állandósítva sem vagyok, mint a többiek, csak helyettesítek, ráadásul két hónap múlva lejár a szolgálati időm.
Amikor érettségi után a rendőrtisztire jelentkeztem, és fel is vettek, mindenki csodálkozott körülöttem. Ugyanis a gimiben lázadó típus voltam, b őrdzsekis punk, bár az is igaz, hogy jelesre érettségiztem. De az osztály másik punkjának és legádázabb lógósának is benőtt a feje lágya: ő tanító néni lett. Engem világmegváltó álmok vezettek a rendőri pályára. Azt képzeltem, hogy rendőrként segíteni fogok: nemcsak az áldozatok hozzátartozóinak, a bűnözőknek is.
De már a főiskola sem váltotta be a hozzá f űzött reményeimet, a rendőri pályáról már nem is beszélve. Pedig jól kijöttem a fiúkkal, mivel már szokva voltam a férfitársasághoz. Gimi mellett a szabad időmben basszusgitáron játszottam egy csupa srácból álló együttesben, és szívesen fociztam is.
Megszoktam, hogy az iskola legjobb tanulója vagyok, így most a rendőrtisztin is osztályelsőségig küzdöttem magam. A közrendőri munkára azonban elég hamar ráuntam. Semmi érdekeset nem találtam abban, hogy jelentéseket körmölök, csavargókat motozok és bolti tolvajok szociális helyzetét boncolgatom, különös tekintettel arra, hogy együttérzésem senkit sem érdekelt. Arról már nem is beszélve, hogy az agyamra sem volt szükség, pedig mindig is szerettem megerőltetni.
A rendészetnél töltött két év után újra tanulni akartam. Egyhuzamban elvégeztem két vezető i tanfolyamot. Magasabb szinteken kevés a nő, talán ezért sikerült a szokásosnál gyorsabban feljebb lépnem a ranglétrán. Ez természetesen mindenféle pletykákra adott okot a férfiak körében. De leginkább az zavarhatta a kollégáimat, hogy sosem voltam megelégedve a munkámmal. Végül jelentkeztem a jogi egyetemre, fel is vettek, és végre az volt az érzésem, hogy jó helyen vagyok.

A Kiadó engedélyével.