FőképFülszöveg:
Törvénytelenségek, visszaélések, ármánykodások – a római kor teljes eszköztára a virágzó Aquincumban, melyet néhány befolyásos ember kíván a hatalma játékterévé tenni.
Bosszú, gyűlölet és megtorlás – egy gyermek, aki felnőtté cseperedve ítéletet hordoz magában az ősök és az istenek nevében.
Érzelem, odaadás és fájdalom – két fiatal szerelme a kilátástalanság árnyékában.
Rettegés az éjszaka megelevenedett lidércétől – a rémtől, aki ítélkezni kíván a bűnösök felett.

Marcellus Mihály új könyvében történelmi kutatómunkával hitelesítve tárja olvasói elé a Nagy Birodalom erényeit, bűneit és azt a folyamatot, amely a leigázókat és a leigázottakat végül közös kultúrában egyesíti. Ezen a történelmi emelvényen mutatja be saját kelta legendáját, egy szolgasorba vetett fiatalember küldetését, érzéseit és ellentmondásos sorsát.
Az Aquincum farkasa teret enged az érzelmek kibontakozásának és a politikai manipulációknak, miközben korhű szereplőket és hiteles kortörténeti ismereteket vonultat fel. Akik azonban a borzongás jegyeit keresik, azok sem fognak csalódni ebben az „ókori misztikus regeként” meghatározható történelmi regényben.


Részlet a regényből:

I.

Kr. u. 134.
Hadrianus császár uralkodása alatt
Pannoniában, Aquincum közelében

A vadászok csendben fürkészték a néma erdőt. Mozdulatlanul figyeltek, mintha megállt volna az idő, és csak a cserkészés izgalma maradt volna. Minden ágroppanás, minden apró zörej árulkodó jelnek tűnhetett, ami megmutathatta, hol bujkál a nemes vad. Még a csatákhoz idomított lovakon is érződött a feszültség, nyugtalanul hegyezték a fülüket. Halkan fújtattak; a nyirkos rengeteg hidegében párapamacsok szálltak fel orrlyukaikból.
A vadászok hárman voltak; bár néhány lépésre mögöttük, a vízmosás szélén maroknyi kísérő is várakozott a testőrségükből. Beavatottak voltak ők, akik tudhattak uraik véres kedvteléséről. Tőlük soha nem szivároghatott ki, mit is keresnek időről időre itt, távol Vízváros biztonságától, a vad rengetegben.
A három úr mindegyike könnyű bőrpáncélzatot viselt, amely megfelelt a bozótosban való harc feltételeinek. Ha nem is védett tökéletesen egy bárd csapásereje ellen, mozgékonyságot biztosított. De ők nem is számítottak heves ellenállásra. Egyszerű, tét nélküli győzelemre rendezkedtek be, amely inkább jelentett szórakozást, mint bármiféle veszélyt.
A vadászok közül a legtekintélyesebb, egy fekete üstökű, megtermett, középkorú férfi, figyelmeztetően emelte fel a kezét. Hallott valamit a lombok közül. A másik kettő – egy szőke hajú, meg egy fiatal kora ellenére őszülő férfi – várakozóan rápillantott. Ugrásra készen figyelték a vízmosás széléről a fekete hajút és a rengeteget. Szorosan markolták rövid kardjaikat, és reménykedtek, hogy végre megindulhat a vadászat.
A fekete hajú intett a távolabb várakozóknak. Jelére négy fegyveres ügetett be a bozótosba, hogy felverje az erdő csendjét és kiugrassza a bokorból a rejtőzködő vadat.
A hajnali erdő úgy nyelte el a hajtókat, mint egy falánk szörnyeteg. Alig egy minutummal az eltűnésük után még nyomaikat is felzabálta a nyomasztó párát lihegő vadon.
A fekete hajú türelmetlenül várt a hajtók jelzésére, de az csak nem érkezett meg. Izgatott fintorral fordult két társa felé. Amazok cinikus grimasszal válaszoltak, és egy cseppet sem titkolták, hogy elegük van a tétlenségből. Szívük szerint kardélre hányták volna az egész erdőt, a babonáival és rejtelmeivel együtt.
Ekkor végre visszhangzó kurjongatás törte meg a csendet. Nyomában menekülő lábak zöreje, ijedt hangok egyvelege töltötte be a rengeteget.
– Rajta, barátaim! Itt az idő! – kiáltott a fekete hajú dalia, és kivont gladiusszal berontott a bozótosba.
A nemes vad – mindegyik szövet- vagy bőrruhát viselő bennszülött – menekülni próbált, de gyorsan megértette, erre nincs sok esély. Kezdetleges fegyvereikkel szembefordultak a vadászokkal, hogy a puszta túlélésért harcoljanak.
A három uraság, akik nemegyszer láthatták az általuk űzöttek viselkedését, egymásra vigyorodtak. A keserves ellenállás volt az ő legnagyobb örömük, és portyáik méltó jutalma. Bevágtattak hát az ütközet forgatagába, hogy az élmény egyetlen pillanatáról se maradjanak le.
A képzett római katonacsapat nem sokat teketóriázott a zsákmánynak tekintett eraviscus bujkálókkal. A vérengzés gyors volt és mohó, hamarosan nem maradt senki, aki kielégíthette volna a harc iránti olthatatlan szenvedélyüket. A borostyánnal és aljnövényzettel borított sziklákon mindenütt vérző testek hevertek, használhatatlan, ósdi fegyvereikkel körülvéve.
– Ennyi? – kérdezte csalódottan az ősz hajú a másik kettőt, a gyilkolás mámorától kipirult arccal. A vezér nem válaszolt, csak a rengeteget kémlelte. Kevesellte az aznapi vadászat trófeáit. Pedig maga adott parancsot az embereinek a hegyek közötti kis bennszülött falu és a kicsi szántóföld felgyújtására, lakosainak elűzésére. Az erdőbe menekülő eraviscus parasztok, valójában egyike az utolsó pannon kelta nemzetségeknek, akik nem akartak a város környékén letelepedni, a jelentés szerint többen voltak, mint e teríték. A szőke is fanyalogva dugta vissza hüvelyébe kardját, és egy flaska után nyúlt, ami a nyergére volt erősítve:
– Aligha volt értelme kidugni az orromat nagybátyám borospincéjéből. Még szerencse, hogy a csalódásra is felkészültem… – Ezzel meghúzta a boros flaskát, aztán körbekínálta barátainak.
Egyik társa sem kért az italból, a fekete hajú ráadásul odavetette:
– Mértékkel, Valerius! Hogy meg tudd ülni a lovadat…
A szőke – Valerius Purrius Pillio – két korty között nevetve válaszolt:
– Íme, Titus Aelius Sevatus, a züllöttek protektora! Csak egy kicsit hódolok Liber pater nedűjének. Nem kell aggódnod értem, Titus! Hiszen ismersz…
– Nem szóltam volna, ha nem ismernélek. – A vezér nem nézett rá, egyfolytában csak a vadont leste. De hiába áhítozott arra, hogy megpillant még néhány menekülőt, akin kedvét töltheti. A rengeteg magába zárta a neszeket és a mozdulatokat; nem mutatott hajlandóságot arra, hogy az embervadászok kedvére tegyen.
Sevatus, a vezető megelégelte a várakozást. Magasba lendítette a kardját, jeléül annak, hogy véget ért a rövid hajsza, és visszafordulhatnak a város irányába.
– Egy kölyök! – kiáltott valaki a testőrségből. A harcosok erre mind a jelzett irányba fordultak. Egymással versenyezve csörtettek át a növények szőtte akadályokon, nehogy elszalasszák a váratlan ráadást. A menekülő – egy koszos, szakadt rongyokba burkolózott fiú – kiáltozva rohant előlük, de hiába igyekezett eltűnni a sötét erdő rejtekében, a vadászok beérték, és leteperték.
Míg mindenki a kölyök üldözésével volt elfoglalva, a haldoklók és halottak véres halmazában egy aggastyán nehézkesen felemelte a fejét. Mély sebet kapott ő is, de erő tekintetében magasan felette állt a többieknek. Szívósabb volt azoknál is, akik egykor a családját alkották, most pedig körülötte lehelték ki lelküket Róma szeszélyéből és kedvteléséből. Jól tudta, hogy okozhat még kellemetlen meglepetést a gyilkosoknak, de képtelen volt megosztani figyelmét és erejét az ellenség meg az elfogott unokája között. Nem akarta őt is elveszíteni, mint ahogyan fiait. Lelkében összegyűjtötte az ősök ajándékát, a varázserőt, ami hosszú életében sohasem hagyta magára. Lehunyta szemét, aztán minden erejével megpróbálta azt átruházni a fiúra.
De semmi sem történt.
A koszos kis kölyök rúgkapált és harapott, de ebben semmi természetfelettit nem lehetett felfedezni. Egészen olyannak tűnt ő is, mint bárki más, akit akarata ellenére próbálnak megláncolni vagy elrabolni az övéitől. Az öreg elbizonytalanodott: vajon nem adhat erejéből az unokájának? Nem mentheti meg? Nem akadályozhatja meg, hogy foglyul ejtse, megkínozza, vagy megölje őt Róma, ez a mohó szörnyeteg?
 Csak egyet tehet: elmenekül, elbújik. Összeszedi magát, hogy később, megfelelő időben unokája és a többi sebesült segítségére legyen. Bármennyire viszolygott is a lelke attól, hogy gyáván elkússzon a harc helyéről, ebben a helyzetben ez látszott a legésszerűbbnek.
Egyetlen pillanat híján sikerült a terve; csaknem elnyelte az erdő mélye. A fekete hajú vadász, Sevatus egyszerűen megérezte, hogy valaki menekülni akar a csatatérről. Mintha egykori légióparancsnoki érzékei megsúgták volna, éppen arra a pontra fordította a tekintetét, ahol az aggastyán kígyó módjára besiklott egy kidőlt tölgy korhadéka alá. Gondolkodás nélkül abba az irányba hajította véres kardját. A fegyver pörögve repülte át a távolságot, hogy végül tökéletes biztonsággal fúródjon bele az öregember hátába. Amaz megvonaglott a fájdalomtól, majd mozdulatlanná merevedett a mohos talajon.
A kölyköt eközben minden ellenkezése ellenére megkötözték és feldobták az egyik lóra, akár egy zsákot. Újabb tülekedés keletkezett; a bozótost felverte a csattogó paták és a lelkes kiáltások zaja. Abban a hitben, hogy a kölyök elfogásával véget ért a vadászat, és a katonák már nem törődnek a zsákmánnyal, újra menekülni próbált valaki a sziklák közötti hasadék felé. A vadászok egyetlen gyors lovasrohammal beérték, aztán leteperték azt a hosszú, fehér hajú, idősebb férfit, aki megkísérelte a szökést. Két karjánál megragadva maguk után vonszolták a talajon a vezér elé. Sevatus kaján vigyorral méregette egy darabig, majd felmutatta hüvelykujját, jelezve, hogy életben kívánja hagyni egy újabb játék erejéig.
– Hadd fusson! Adjunk neki egy szusszanásnyi időt, barátaim! – mondta. Gúnyolódó vadásztársai erre elengedték a rettegő szemű öreg karjait, aki kimerültségében összerogyott. A kíséretből ketten gyorsan talpra állították; az egyikük röhögve húzott rá a hátára kardja lapjával, futásra ösztönözve, akár egy igavonó barmot.
 A bennszülött azonban nem szaladt el. Arca váratlanul megváltozott, átszellemült a gyűlölettől. Szembefordult velük, és érthetetlen szitkokat kezdett kiabálni, egyre hangosabban és hangosabban. Végül még reszkető kezét is felemelte, mint aki a maga isteneihez fordul, hogy méltó megtorlást kérjen a gyilkosokra.
– Ez megátkoz minket! – kiáltotta a harmadik, az ősz hajú vadász; az arcán szörnyülködés tükröződött. Még mielőtt a vezér parancsot adott volna, az átkok erejétől szorongva elhajította pilumját. A légiós hajítódárda olyan erővel csapódott az áldozatba, hogy hegye átszaladt a testén, és hátul vagy kétarasznyira kikandikált az eraviscus lapockája alatt.
 Az öreg hátrazuhant a dárda lendületétől, de hörögve folytatta az érthetetlen nyelvű mondókáját, mintha azon igyekezne, hogy be tudja fejezni, mielőtt a halál bezárja a száját. Az ősz hajú, fiatal római, akit társai Igianusnak neveztek, kétségbeesetten meredt a haldoklóra. Lázas igyekezettel kivonta a kardját.
– Nem hagyhatjuk, hogy megátkozzon minket! – üvöltötte újra, aztán rárontott az öreg bennszülöttre. Ijedelme átragadt a többi babonás katonára is. Mire odaért volna, már fél tucat dárda nyele meredezett a hanyatt fekvő öregember mellkasából. Az eraviscus kilehelte a lelkét, mielőtt átka végére ért volna.
 Azt senki sem láthatta, hogy a holttestek között a másik aggastyán, akit a vezér kardja szegezett a földhöz, haláltusájában némán folytatja az átokszöveg mormolását.
 A varázsló unokája kapálódzott a lovon, amint meghalni látta rokonait. Kétségbeesetten kereste szemével egyetlen reményét, nagyapját. Biztosra vette, hogy varázsereje segítségével legalább ő megmenekült, és hamarosan bosszút állhat az átkozott idegeneken. Gyűlölettel kiabálta maga is a szitkok áradatát a vadászok felé, de az ő átkaitól senki sem tartott. Nemigen vették emberszámba, még csak igazi, harcoshoz illő trófeának sem tartották. Rabszolgának szánták valamelyik tiszti házba, talán latrinát sikálni, hiszen elég kicsi ahhoz, hogy beférjen a csatornába. Nem is törődtek vele tovább. Nem volt vesztenivalója: köteleit rángatva hangoskodott. Később, amikor elindult a csapat a gyalázatos helyszínről, kapálózása büntetéséül lelökték a földre, és a csuklójára kötött kötéllel vonszolták tovább. Visítozva próbált talpra állni a testét horzsoló sziklás talajon, a veszélyes paták közelségében, így haladt el a tetemek mellett, akik valaha maroknyi családját jelentették. Bárhogy is figyelt a kínjai között, nem láthatta nagyapját. Ez újra csak reménnyel töltötte el: hátha marad egyetlenegy, aki elmenekült, aki segítséget nyújthat, és bosszút állhat.
Az ég kegyes volt hozzá: semmit nem láthatott abból, hogy nagyapja, a varázsló a korhadt fatörzs árnyékában már elindult a végső nagy utazásra.
 
II.

Nyugtalan szendergése közben egy váratlan erő úgy rázta meg, mint apja egykoron őt, a rakoncátlan kölyköt. Fájt. Felijedt tőle. Elképzelni sem tudta, mi történik vele. 
Szemei tágra meredtek, bár nem látott semmit. Csak érzékeivel tapasztalta meg, hogy az éj sötétjét fénynyaláb döfi át. Mélységes fájdalmat érzett, ahogy ez a napsugárból kovácsolt dárda belemélyedt, és elterpeszkedett a lelkében. Mintha savat itattak volna vele, égette a belsejét az élmény, de mégsem érezte elviselhetetlennek a kínt. Ugyanakkor, legbelül, mintha valaki megnyugtatóan beszélt volna hozzá, mintha megsúgta volna, hogy a fény ereje, ami egy támadó farkas sebességével érkezett, a javát szolgálja, több lesz tőle. Egyre marta az érzés, amely mintha ezer gyökeret vert volna lelkében és szellemében, megacélozva gyermektestét a maga titokzatos erejével. Ereje, tudata egyre tágult, és már-már befogadni sem tudta a lelkébe áramló titokzatos erőt, aminek eredőjét képtelen volt felfogni. Valamilyen rácsba kapaszkodva teleszívta a tüdejét, hogy ne fulladjon meg ettől a lényébe hatoló valamitől. Aztán hirtelen elült a villogó színek kergetőzése; nem látott egyebet, mint az erdőt, ahol nemrég fogságba esett. Majd kisvártatva a fák takarásában egy korhadt fatörzset hozott elé a látomás. Egy karddal átütött test körvonalai bontakoztak ki a sötétből, amely e pillanatban lehelte ki lelkét. Úgy látta maga előtt nagyapját, aki hosszasan viaskodott a halállal, mintha nem is az enyészet felé vándorolna, hanem az ő gyermeki lelkében teremtene új otthont. Ezzel egyszersmind a birtokában lévő tudást, a gyógyítás, a mágia, a varázslat titokzatos hatalmát is belé plántálná.
A fiút a hajnali hűvös térítette magához a látomásból. Még erősebben megmarkolta a rácsozatul szolgáló nád rudakat. Közéjük fúrta arcát, közben a kinti világba bámult. Lassan megnyugodott, gyors szívverése és a fuldoklás is elhagyta. A lelke azonban fájdalmasan epekedett a szabadság után. Odakinn lassan derengett, ő pedig a párába burkolózott környezetét kémlelte. Még kábult volt a vérző sérülések okozta lázrohamtól, ettől az érthetetlen, különös, megrázó jelenéstől, ami nagyapjával volt kapcsolatos. Első pillanatban azt sem tudta, hol van valójában, és nem értette, honnan ez az orrfacsaró bűz, ami körüllengi. Csak nagyon lassan kúsztak be elméjébe az utóbbi napok gyászos emlékképei: a váratlan támadás a völgy ellen, ahol rokonaival élt a falujukban. A tűz őrült tánca, ami belekapott a zsúptetős sárkunyhóikba, és még a termést is elemésztette. Lovasok, kiáltások, ütlegelés. Erőszak. Aztán menekülés az erdőbe, ahol napokat bujkáltak abban a reményben, hogy nem lesz üldözés. Végül mégis rájuk leltek. Rettenet, paták dühödt dobogása és vér, vér, vér mindenütt… Az embervadászok kegyetlenkedései, ahogy zsák módjára vonszolják a sziklás talajon, felsebezve egész testét. És legvégül ez az ocsmány börtön a folyópart közelében, ahová belökték. Valószínűleg disznókat tartottak itt, a szag, meg a szétrágott nád erre engedett következtetni. Reszketett ettől a helytől, de legfőképpen az emlékektől.
Vajon hányan élték túl a falubeliek közül? Életben maradt-e bárki is rajta kívül, vagy mind az erdei mészárlás áldozatai lettek? Fiatalsága ellenére fel tudta fogni a halál fogalmát. Azt azonban képtelen volt megérteni, hogy miként eshet meg a földeken dolgozó szívós rokonaival vagy társaival, az erős vadászokkal, akik még a medvének is nekimentek az erdőben, hogy vérezve elvágódnak egy római csapástól, aztán nem mozdulnak többé. Hogy igazi, vérengző küzdelem nélkül adják meg magukat a halálnak. Megmagyarázni még nem tudta, mit is jelent a kilátástalan küzdelem, de lelke mélyén valami nyomasztó hang azt súgta, bármelyik szikla és fa mögül rá is ez a végzet leselkedik majd.
Ketrecéből egy táborra látott, ahol a magáéhoz hasonló tömlöcök sorát vélte felfedezni a hajnal derengésében. A nyirkos párán át lovakat, domború páncélzatot viselő katonákat látott, és fegyvereket; hosszú, erős fegyvereket mindenütt. Nagyapja folyton a szellemekről, a titokzatosság és a mágia harci eszközéről mesélt, ami legyőzheti a láthatót. Most azonban rá kellett döbbennie, hogy amit az a drága öregember beszélt a kunyhó tüzénél vagy a szent tölgyligetben, nem biztos, hogy teljesen igaz. Ugyan, mi győzheti le ezeket a páncélos, félelmetes idegen katonákat? Az ő egyszerű, nádból hajlított íja és azok a nyílvesszők, amiket maga farigcsált, aztán egy-egy bronzból vagy élesített csontból készült heggyel látott el? Szerette a nagyapját, hitt az erejében, de az ébredező katonai tábor láttán inába szállt a bátorsága.
Csak sejtései voltak arról, hol lehet a fogdája. Nagyapja meséiből tudta, hogy valamikor régen az egész nagy folyó és a kanyarulatában elterülő óriási hegység, annak erdeivel és vadjaival, mind az övék volt. Szabadon kószálhattak benne, vadászhattak és halászhattak, földet művelhettek a békés falvaik körül. Aztán eljött az idegen – az az elkergethetetlen szörny, akit Imperium Romanumnak neveztek –, megszámlálhatatlan, vasba öltözött katonájával. Elfoglalta a ligeteiket, szétszórta falvaikat, lerombolta oltáraikat. Áttelepítette a folyópartról az ősi településeiket, mert erődöt, katonai tábort akart ott építeni, ami még több vasvértezetűt fogadhat. A kora ellenére a fiú már tisztán értette, mit is jelentett a felnőttek számára a szó: elveszteni szabadságukat.
Egyre csak a természet hívását hallotta, ahogy ellenállhatatlan erővel csábítja magához. Dühösen megrázta a nádat, de gyermeki ereje nem tehetett kárt benne. Nem feszíthette szét börtöne rácsait.
Megint történt valami furcsa dolog. Ahogy a semmibe bámult, az erő, ami az imént beléhatolt, most újra magával ragadta. A lelke lassan kiemelkedett a disznóólszagú fogságból, és felröppent a hegyek felé. Sólymokkal kergetőzött a kék égen, hallotta vijjogásukat, már-már értette is mondandójukat. Először a dombok ligetes erdőségét és a virágillatú rétek szőnyegét érte el. Hányszor gyűjtött errefelé nagyapjával gyógyító főzethez való növényeket! Hányszor leste meg itt a szarvasok nászát! Végül terebélyes, zöld bércek fölé ért, ahol elkapta és magával rántotta a hágókon átcsapó szél. A szabad szél, amely az otthon illatát sodorta magával.
Most érezte meg először, hogy amit lát, az nem kósza ábránd. Erős nyomással telepedett lelkére a látomás; hatalma volt és jelentősége. Pillanatnyilag még nem értette, de annyit már felfogott belőle, hogy valahonnan az ősök lelkéből szárnyal felé.
Egyszeriben arra is ráébredt, hová tart a lelke ilyen szédítő sebességgel. Látta maga előtt a szakadékot, ezt a mély barázdát az erdőség arcán, amely nemzetsége egykori kegyhelyét rejtette. Amikor lelke leereszkedett a meredek sziklafalak felé, szemernyit sem csodálkozott már. Körözött még néhányat a hasadéknál, aztán átsuhant egy szikla felett, és végül letette lábait a szent hely talajára.
Az Oltárszikla mellett találta magát. A fehér, függőleges fal előtt állt, amelynek tetejéről kúszónövények ereszkedtek, éppolyan rakoncátlanul és kócosan, mint a falubeli lányok fésületlen fürtjei. Ez az a hely, ahol isteneiknek áldoznak, ajándékot hoznak a természet szellemeinek és őseik lelkének. Most pedig maga is idetért, ide hozta a látomása. Szólították, ide repítették a lelkét. Tudatán átszűrődött a megérzés, hogy valami végzetesen komoly oka van ennek az utazásnak.
– Mit bámulsz, te fattyú?! – kiáltott rá egy durva hang a kábulat peremén túlról. A fiú nem értette a hódítók beszédét, ráadásul jóval erősebben kötődött a látomásához annál, hogy ez a hang szét tudja tépni. Tudatának szegélyén érzékelte ugyan a közeledő veszélyt, de tovább álmodott.
Lelke felismerte a borostyánnal benőtt Oltársziklát, hallotta az ősök lelkének mormogását, mint búvópatak zörejét a víznyelőkben. Hirtelen nagyapja hangja ütötte meg a fülét, amint imát kántál, bár látni nem látta őt. Kezét az Oltárszikla embermagasságú tömbjéhez érintette, de azonnal el is kapta onnan: égető forróságot érzett. Tenyere lángolt, és ez a lelki tűz pillanatokon belül végigizzott egész lényén, ezen a tizenkét nyarat megélt, sovány kis testen. Hátrakapta fejét, mert az izzáson át megérezte, hogy valami nesztelenül közeledik felé.
– Hozzád szóltam, te átkozott kis ördög! – hangzott egyre közelebbről, a valós világból a dühös kiáltás. A fiú nem vesztette el önuralmát; változatlanul a maga látomásában maradt.
Egy farkas közeledett felé az Oltársziklánál. Azonnal felismerte; ugyanaz a farkas volt, amelyik annyiszor felkereste álmaiban. A fiú előre nyújtotta izzó kezét, mire amaz lassan megindult felé…
– Te kis szemét, mit képzelsz magadról?! Hozzád beszélek, nézz rám, te…
Kemény ütés érte a fejét, ami a valóságból érkezett. A fiú nem ugrott hátra a rácstól, még mindig az álombeli farkast figyelte, ahogy közeledik felé. Ám lassan átszüremlettek az evilági fények a látomásán. Amikor teljesen kitisztult előtte a kép, a hang irányába fordult.
Egy őr állt előtte, őrjöngve a dühtől, kezében azzal a rövid nyelű lándzsával, amivel ráütött.

A Kiadó engedélyével.