FőképFülszöveg:
Képzelj el egy világot, ahol mindenki mindent tud mindenkiről. Ahol a "megosztás" mindenekfeletti érték, és a magánélet veszélyes perverziónak számít. A vakhit és a tudatlanság legsötétebb világát, ahol a kizárólagos szórakozás a szex és a mások életében való vájkálás. Ahol a magánszféra bűn.
Itt nem lehet titkod!
Traffordnak viszont voltak titkai. Vágyott arra, hogy megtartson valamit saját magának, mert semmi sem lehet nagyszerűbb, merészebb, eredetibb és veszélyesebben erotikus, mint a titkok. A maga korlátozott lehetőségeivel szembefordult a rendszerrel.
De győzhet-e a vakhit világában az értelem?

Részlet a regényből:
11

Trafford arra ért haza, hogy Chantorria a kisbabájukat szoptatja. A felesége a kanapén kuporgott, és a papucsot és a kétnapos szeméremborostára borított törülközőt leszámítva teljesen meztelen volt.
– Szia, szívem. Szia, kicsi lány – köszöntötte Trafford a családját.
– Szia, Barbiszív – tette hozzá, és a fali képernyő felé biccentett. – Minden jól megy a csetszobában?
– Köszönöm, igen, Trafford – válaszolta Barbiszív digitális képe étellel teli szájjal.
Trafford előrehajolt a videojáték-asztal fölött, hogy megcsókolja a feleségét. A szoba kicsi volt és nagyon zsúfolt, ezért csak kisebb küzdelem árán tudta a szájával megérinteni Chantorria odatartott arcát. Trafford kénytelen volt megtámaszkodni, ahogy áthajolt az asztal felett, kezét Chantorria felhúzott lábára helyezve.
– Aú! Az ereim!
– Bocsánat.
A kis kanapé csupán kétszemélyes volt, alig nagyobb, mint a doboz, amiben érkezett; mégis teljes hosszában elfoglalta az egyik falat. Trafford és Chantorria ennek ellenére tudta, hogy szerencsések, amiért ennyi hely jut nekik. Csak hárman voltak a lakásban, ami az előírások szerint a külön alvó- és nappali helyiséggel hat embernek is szállást nyújthatott volna. A legtöbb ehhez hasonló lakásban még ennél is nagyobb volt a zsúfoltság. Akár tíz vagy tizenkét főből álló nagycsalád is lakott az övékénél kisebb lakásban. A Szeretet haragja nagyon, nagyon összezsugorította Londont. És a város egyre csak kisebb lett.
– Van valaki, aki osztozik az örömünkben? – kérdezte Trafford.
– Hárman – válaszolta Chantorria, és minden lelkesedés nélkül a webkamerára mutatott, ami ott billegett a kanapé karfáján, és onnan vette a kisbaba etetését.
Trafford megérintette a gombot a csuklópántján.
A fali képernyőn megjelent a három ember arca, akik éppen akkor Chantorria örömében osztoztak. Ketten szintén a bérházban lakó anyák voltak, természetesen mindketten meztelenek, az egyik szoptatott, mint Chantorria, míg a másik, akinek a kisgyereke nemrég halt meg szamárköhögésben, csak azért volt ott, hogy megossza az érzéseit. Trafford feljebb vette a hangerőt a csuklópántján.
– Csak el kell fogadnom, hogy minden okkal történik – mondta az elgyötört anya. – Az én kicsikém egy jobb helyre került, a Szeretet szeretetének melegébe és biztonságába.
– Szia, Csingiling! – köszöntötte Trafford a tőle telhető legnagyobb együttérzéssel. – Jól vagy?
– Igyekszem. Köszönöm, Trafford. Megpróbálok erős maradni – válaszolta Csingiling, és egy rózsaszín konyhai papírtörlővel megnyomkodta a szemét. – Épp azt mondtam, hogy tudom, a végén a tapasztalat által jobb emberré leszek, a Szeretet akarata szerint. Nagyon sokat beszélgetek vele, amióta elvesztettem a kis Gucci KitKatet, és a Szeretet egyértelműen azt akarja, hogy er… erő…
Az erő, amivel a Szeretet meg akarta áldani Csingilinget, cserbenhagyta. A nő összetörten zokogott fel. Trafford hallotta a háttérből az együttérző, vigasztaló kórus hangját.
– Jaj, kislány… kislány… ki s l á n y.
– Légy erős, csajszi. Az Úr megvédelmezi a kis KitKatet.
– A fájdalom elmúlik. A végén mindig elmúlik.
Trafford kattintott egyet a megosztási panelen, és egy szám jelent meg a képernyő sarkában, ami azt jelezte, hogy vele és Chantorriával együtt összesen negyvenheten vannak online, hogy osztozzanak Csingiling fájdalmában.
– Negyvenhét barát – mondta Chantorria vidáman. – Csodálatos, Csingiling, mindannyian melletted állunk – Chantorria azt nem tette hozzá, hogy ez a szám éles ellentétben volt azzal a csupán három emberrel, akik az ő örömében osztoztak, de Trafford tudta, hogy a felesége erre gondol. Tudta, hogy Chantorriát megviselte a népszerűségük hiánya. Különösebben nem vetették meg őket, csak egyszerűen nem voltak népszerűek, és Chantorria kiszolgáltatottnak érezte magát, amiért csak három ember akarja nézni, ahogy szoptatja a kislányát.
Azok, akik sem népszerűek, sem közismertek nem voltak, könnyen csipkelődés céltáblájává váltak. Velük még nem történt meg, legalábbis jelentős mértékben nem, de ha a bérházban bármelyik kulcsszereplő m é gi s kitalálná, hogy valami gondja van velük, akkor védtelenek lennének. Az ilyen zárt közösségben, mint az övék, az elszigetelődés nem volt egészséges.
Chantorria pontosan ezért nyaggatta Traffordot folyamatosan, hogy legyen barátságosabb és figyelmesebb Barbiszívvel. Barbiszív volt az épület szeme és füle, ez a hatalmas, gömbölyű, lakásához kötött őrszem, aki ugyan túl hatalmas volt ahhoz, hogy elhagyja a saját lakását, mégis minden szobában jelen volt. Barbiszív lehetett erős szövetséges, de ugyanúgy veszélyes ellenség is, és az, hogy épp melyik, csakis attól függött, hogy mennyit hízelegnek neki és mennyi időt fordítanak rá. Trafford legjobb szándékai ellenére is szinte képtelennek érezte magát arra, hogy megadja a nőnek azt a tiszteletet, amit elvárt magának.
– Nekem csak három van – mondta Chantorria erőltetett nevetéssel, mielőtt suttogva hozzátette volna: –, és az egyik egy perverz.
A harmadik néző is a fali képernyőn volt, egy középkorú férfi, aki úgy tett, mintha nem is hallaná a megjegyzést. Ahogy Chantorriának, neki is egy törülköző volt az ölében.
Chantorria befejezte Caitlin Happymeal etetését, míg Trafford felengedett két lasagnét és behűtött egy háromliteres Pepsit. Az ételt a videojáték-asztalnál fogyasztották el. Trafford megpróbált terítőt tenni rá, hogy eltakarja a hamarosan letölthető új játékok megállás nélkül sugárzott hirdetéseit. Nehezen tudott az evésre koncentrálni a sok ugráló, mocorgó, harcoló pixelfigura között, de Chantorria ragaszkodott hozzá, hogy a játéktábla fedetlen maradjon.
– Online vagyunk, Trafford – figyelmeztette. – Próbáljunk meg nem furcsábbnak látszani, mint kell.
Trafford, értve a logikáját, belenyugodott. Ha a videojátékok és az ugráló pixelfigurák mókásak, akkor minél többet lát az ember, annál jobban szórakozik. Mit lehet ebben nem szeretni?
Néma csöndben ettek, legalábbis abban az értelemben, hogy nem beszéltek egymáshoz. A szoba azonban természetesen minden volt, csak nem csendes. Mindkét laptopon karaoke-valóságshow ment, és a hírek áradtak a szobában szerteszét heverő hangszórókból és KözKoSZ eszközökből. A rizspelyhes doboz hátulján épp az új kasszasiker film reklámja ment, és természetesen a helyi közösség ott osztotta meg egymással az érzéseit a fali képernyőn. Mindennek tetejébe a házban használt többi laptop, KözKoSZ eszköz és müzlis doboz zaja is áthallatszott a gipszkarton falakon.
A hőség elviselhetetlen volt, mint mindig. Trafford figyelte, amint az izzadságcseppek kiülnek Chantorria felső ajka köré, ahogy evett. A verejték patakokban folyt a melle között. A kisbaba sírni kezdett, nyűgös volt a melegtől, mint mindannyian.
– Túl csendes vagy – rikkantotta Barbiszív. – Csatlakozz te is, miért is ne?
Chantorria összerezzent, mint egy riadt kismadár, és azonnal feljebb vette a hangerőt a képernyőn, ami Csingilinget mutatta.
– Olyan elveszettnek érzem magam, végtelenül gyengének és tompának – mondta Csingiling, ahogy a hangja fölé emelkedett a félig elnémított locsogásnak. Olyan fájdalom ült ki fiatalos arcára, ami még ahhoz is elég erős volt, hogy mély, elgyötört árkokat vájjon két szemöldöke között az erősen botoxolt, tükörsima homlokára. – Mintha egy darabot kivágtak volna belőlem. Nem tudom, mit tennék, ha nem tudnám, hogy Isten itt van velem.

A Kiadó engedélyével.