FőképAmikor végre bejutottam, Jean-Pierre nem volt ott, és soha nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerűen jutok majd be ebbe a szobába. Volt idő, hogy elképzeltem magam, amint berúgom az ajtót, és sápadtan berontok, revolvert szegezve rájuk, aztán felüvöltök: „Te ringyó!”, ők pedig ott fekszenek az ágyon, én elsütöm a revolvert, és a takarón lassan átüt a vér. Nincs ebben semmi különös: egy becsapott, felszarvazott férj látomásai. Teljesen normális látomások, nem igaz? Aztán mégis nyugodtan, a nyitott ajtón keresztül léptem be Jean-Pierre műtermébe, revolver nélkül, és még a szereplők is mások voltak.
Szörnyű hely ez a műterem számomra, itt kezdődött minden, itt csalt meg először Jelena, itt törte össze egy idegen fallosz először azt a hitemet, hogy „Mindenre képes vagyok!”. Tehetetlen voltam a káosszal és azzal a tudattal szemben, hogy Jelena már nem szeret. És ezt a tehetetlenséget akár csak egyetlen alkalommal is borzalmas volt átérezni.
Szonya idejében történt. És megint csak Kirill közreműködésével. Kirill hol itt, hol ott lakik New Yorkban, ahogy éppen a sors hozza, saját lakása nincs az ifjú naplopónak. Jean-Pierre egy hónapra elutazott Párizsba, és megengedte, hogy Kirill addig a műtermében lakjon, pénzért-e vagy ingyen, nem tudom. Valami szeretetféleséget érzek az ifjú semmirekellő iránt, talán atyai szeretetet vagy mit. Nyolc-kilenc évvel vagyok idősebb nála.
Egy esős-borongós napon megjelentem tehát a helyszínen: farmernadrágban, farmeringben, farmerdzsekiben, a nyakamon fekete kendő, a kezemben esernyő. Június 6. volt, Puskin születésnapja, és éppen öt éve ismerkedtem meg Jelenával. Egész testemben reszkettem a keserű élmények előérzetétől.
A színen három szereplő: én, Kirill és mindennek a tetejébe valami Szláva-David, aki arról nevezetes, hogy miután én és Jelena elutaztunk Oroszországból, ő költözött be a lakásunkba, amelyet, mint mondta, Gyima barátom Limonov-emlékmúzeummá alakított át. Most Szláva-David a misztika legnemesebb hagyományaihoz híven Kirill-lel élt együtt a volt feleségem volt szeretőjének műtermében, amely egyben a zavaros tekintetű francia Jean-Pierre lakásául is szolgál. Rögtön megértettem, hogy Szláva-David a felsőbb erők eszköze, bár külsőleg nincs benne semmi rendkívüli. Úgy gondolom, egyszer-kétszer még fellép majd a médium szerepében.
Ígéretemhez híven felüvöltöttem – még lentről, felemelve a fejemet: „Kirill! Kirill, bazmeg, én vagyok az, Edicska!” –, s erre az ablakban megjelent Kirill bozontos feje. Aztán a pétervári arisztokrata méltóztatott lefáradni és kinyitni az ajtót, merthogy a házigazda segítsége nélkül ebbe a házba képtelenség bejutni. Lifttel felmentünk, s aztán nem éppen úgy léptünk be a műterembe, ahogy akkor képzeltem, amikor sikertelen kísérleteket tettem a behatolásra. Az az ajtó, amelyet erőtlenül és könnyezve próbáltam kinyitni, egyáltalán nem Jean-Pierre műtermébe vezetett, mint gondoltam, hanem a lift mellett egy folyosóra, ahonnan két műterem is nyílt. Ez rögtön elcsüggesztett.
Beléptem a tágas, meszelt helyiségbe. Balra a szellő néhány ablakon könnyű függönyöket lengedeztetett. És épp ott állt a borzalmak nyoszolyája, az áruló szerelem színtere, kínjaim pamlaga, ezen az ágyon szeretkezett Jelena. Odaléptem, hogy szemügyre vegyem a hullámat…
Az ajtótól jobbra volt a konyha, és amerikai szokás szerint a konyha mellett valami terem vagy mi, válaszfal nélkül – az ajtónál egy dívány, kerek asztal és karosszékek. Mindezt néhány oszlop fogta körül.
Az oszlopokhoz léptem, és egyre gyorsuló szívveréssel vizsgálgatni kezdtem őket. Valahol biztos vannak rajtuk kötélnyomok: Jelena ezekhez az oszlopokhoz kötözte a zavaros szemű házigazdát, aztán verte és seggbe kúrta gumifallosszal. A kis hülye, a kezdő szajhácska maga hencegett el ezzel, amikor még a férje voltam. No persze, valakivel meg kellett osztania az élményeit. Akkor szerzett valahonnan egy fekete álarcot, tollak és valami üveglapocskák voltak rávarrva, majdnem teljesen eltakarta az arcocskáját. És vett egy nyakörvet is, amely tele volt csillogó szegecsekkel. Felpróbáltam a saját nyakamra, de alig tudtam összekapcsolni, pedig 37-es nyakam van. Vagyis ő maga viselte, hogy még sikkesebb legyen. Dicsekedett, hogy korbácsa is van, de azt meg a gumifalloszt nem tartotta otthon. Nagyon szeretett volna olyan lenni, mint a szexfilmek sztárjai. Elvégre a kis buta Jelena a moszkvai Frunzenszkaja rakpartról úgy érezte, hogy végre itt van számára az igazi élet. Moszkvai kislány. És mégis mennyi gyönyörrel ajándékozhatja meg a mostani szeretőit. Nagyon igyekvő. Merthogy a vidéki kislányok mindenkit felül akarnak múlni. Hogy ők legyenek a leg-leg… Persze én is ilyen vagyok.
Lám csak, itt vannak a nyomok, látszik, hogy kötél dörzsölte ki őket, vagy talán lánc, de nem, biztos, hogy kötél. Valaki finoman, de jó erősen összeszorította a szívemet. Magam előtt láttam a pucér Jelenát a szeretőjével, ahogy az oszlopnál hancúroznak, s eszembe jutott, hogy egyszer egy nagy kosarat, amelynek kiszedtük az alját, kötéllel felerősítettünk a mennyezetre, és lefeküdtem alá és bedugtam a farkam Jelena puncijába aztán az előzőleg összecsavart kötél kicsavarodott, és Jelenának elvileg forognia kellett a farkamon. Jelena akkor valahogy rejtélyesen kacagott. Egyébként nemigen sikerült a mutatvány, sokkal pontosabban ki kellett volna számítani, s ezután a szokásos módszerekkel törtük szét az ágyamat. Vele nem is nagyon volt szükségem mindenféle furfangokra, eszméletlenül felizgatott, s manapság, ha olykor elmegyek hozzá – most már csak a barátomhoz –, már a hangjától is feláll. Szörnyű.
A műteremlakásban minden tiszta volt és nagyméretű, és a legapróbb részletekig be volt rendezve minden zug. Aki itt él, tiszteli és nagy becsben tartja az életét, nem úgy, mint én. Az előtérből egy ajtó a hatalmas, tiszta, világos és üres dolgozószobába nyílt, ahol a házigazda két-három alkotása díszítette a falat, a szűk folyosó pedig egy harmadik terembe vezetett, olyan nagy volt, hogy aligha nevezhető szobának, biztos itt mázolta a remekműveit Jean-Pierre: a sarokban ágy, rajta széthányva hevertek Szláva-David rongyai meg nagy halomban Jean-Pierre pornográf újságjai, amelyekben disznókkal és lovakkal közösültek a nők. Szóval Jean-Pierre minden jel szerint nagy baszógép volt, ahogy Oroszországban mondják. Az ilyen fickók festőművésznek is csak azért csapnak fel, hogy a „szabad hivatásuk” segítségével könnyebben tudják az ágyukba vinni a nőket.
Na nem, egyáltalán nem olyan volt ez a lakás, amilyennek Jelena lefestette: egyáltalán nem holmi nyomorgó festőművész műtermére emlékeztetett.
Végig mellettem volt Kirill és Szláva-David, vagyis egy ideig csak Kirill, aztán éjszakára visszatért Szláva-David is, de ez nem számít, ők nem számítottak, hiszen belesüllyedtem abba a hangulatba, amelyet régóta vártam, de persze féltem is tőle: azon a helyen voltam, ahol megtörtént a dolog, ahol Jelena először szeretkezett mással. Egyik tárgytól a másikhoz léptem, megszagolgattam őket, és borzalmas lelki feszültségem áramait bocsátottam beléjük. Vártam a válaszukat.
Olykor ettem valamit, sok sört ittam és marihuánát szívtam, de mindez abszolút semmi szerepet nem játszott, s ezért csak úgy mellesleg említem ezeket az „eseményeket”; könnyedén átsiklom fölöttük.
Az oszlopok szomorú és kegyetlen emlékeket ébresztettek bennem: újra magam előtt láttam azokat az ondófoltokat, amelyeket közös életünk utolsó hónapjaiban egyre gyakrabban fedeztem fel a bugyiján. Gyakran a harisnyája is ondós lett. Egyszer a fekete nadrágjának a belseje is tele volt ondóval, reggelre fehér és száraz lett, és olyan undorító, hogy már nem maradt bennem semmiféle kétely, s akkor először csaptam botrányt. S ezzel befejeződtek boldogságom napjai, véget ért az a végtelen boldogság, amelyben négy és fél éven át éltem, mióta csak megismerkedtem vele.
Egész testemben megremegek, ha eszembe jut a boldogságom, a szerelmünk, az esküvőnk. Undor és szégyen fog el attól, hogy olyan ostoba voltam: szerettem, hittem neki, ő meg mással dugott, másnak a spermájával kent össze, bekente ezzel az ocsmánysággal az én sudár és finom testemet.
Vadul vicsorgok, ahogy felidézem a nyaralójának udvarán álló fenyőfákat és őt, ahogy ott áll áttetsző, angyali ruhácskájában, s azt is látom, hogy elöl az egyik foga rakoncátlanul kiáll egy kicsit. Én kis mókusom, butuska Jelenám, szajhácskám, emlékszem megduzzadt szeméremajkaira, amikor önkívületben repültem haza Kaliforniából, s azt hittem, még mindent helyre tudok hozni. Este érkeztem meg, de ő csak reggel bukkant elő, a kádban ült, és a háta tele volt véres csíkokkal, vékony, véres csíkocskákkal – mivel verhették meg, talán korbáccsal? És láttam megduzzadt rózsaszín szeméremajkait.
Akkor elég volt annyi, hogy bedugtam a fejét a vízbe, ő pedig nem is sejtette, hogy milyen közel volt a pusztuláshoz. Könyörögtem neki, hogy jöjjön vissza, legalább még egy évet, másfelet éljünk együtt… Jelena csak ült a kádban, és önfeledten arról elmélkedett, hogy én nem tudok igazán élvezni. Egyáltalán nem volt ízlése, és nem fogta fel, hogy már alig élek, és legalábbis nem emberséges dolog azzal hencegnie előttem, hogy milyen könnyen talál magának férfit, aki megdugja… Mondta a magáét, én pedig ültem a fürdőszoba padlóján, és homályos szemekkel bámultam duzzadt punciját. Ezt már ismerjük: azt jelenti, hogy dugott, egész éjszaka dugott valakivel… Rendben van, de velem, velem miért nem… És reménykedtem – azt gondoltam: legyünk akár kurvák, kalandorok, prostituáltak, bármik, csak együtt egy életen át.
Nem, nem akarok emlékezni azokra a boldog napokra, nagy szart akarok én emlékezni, s ha mégis eszembe jut, hánynom kell, mintha telizabáltam volna magam, vagy valami ocsmányság került volna a gyomromba.

A Kiadó engedélyével.