Részlet Laurell K. Hamilton: Haláltánc című könyvéből

1

NOVEMBER DEREKÁN jártunk, elvileg éppen kocognom kellett volna, ehelyett a konyhaasztalnál üldögéltem, és pasikról, szexről, vérfarkasokról, vámpírokról csevegtem. No meg a férjezetlen, ugyanakkor szexuálisan nagyon is aktív nők legnagyobb mumusáról – a kimaradt piros napokról.
Velem szemben Veronica, egyszerűbben csak Ronnie Sims, alias, legjobb barátnő, alias, magánnyomozó, de most nem ez utóbbi minőségében. A konyha kis beugrójában dekkoltunk, a kisasztalnál, ahol általában reggelizni szoktam. Alapjáraton imádom a reggeleket, ücsörögni a teraszon és bámulni az erdőt, de ma reggel valahogy a táj is éppen olyan lehangolónak és kilátástalannak tűnt, mint a fejemben kavargó undok gondolatok. Hát, ennyit a pánik pozitív hatásairól.
– Tuti, hogy kimaradt az október? Nem lehet, hogy csak elszámoltad? – kérdezte Ronnie.
– Nem lehet. Már két hete meg kellett volna jönnie – kapaszkodtam a kávésbögrémbe. Kellett egy fix pont.
– Ja, hogy csak két hét – paskolta meg a kezem az asztal felett –, te meg itt halálra rémítesz. A két hét az nem ügy, annak ezer meg egy oka lehet. Stressz például. És abból neked bőven kijutott az utóbbi időben. Gondoljunk csak a legutóbbi ügyedre, arra a sorozatgyilkosra. Vagyis ne is gondoljunk rá, már amennyit az újságok lehoztak róla, az is épp elég stresszes volt. Nekem attól egy hónapot is simán csúszna.
Amióta az ügyeim vérszintje elérte az övéinek a dupláját, már nem szoktuk megdumálni a részleteket, nem hinném, hogy bírná a gyomra. És ez már évek óta így van, pont mióta felcsaptam hivatásos vámpírvadásznak. Azóta szövetségi rendőrbírói státuszba emeltek, ami ha mást nem is, még több borzalmat eredményezett. És ezt nem zúdíthatom a nyakába, ahogy más barátnőimnek sem, hiszen én magam is meglennék az extra rémálom adag nélkül. Csakhogy ezért kénytelen vagyok kizárni életem meghatározó részéből. Pedig épp csak most tettük túl magunkat egy hosszabb mosolyszüneten, és megegyeztünk, hogy nem fogunk többet így elsiklani egymás mellett. De legalább most itt ül velem, és együtt érző fejjel hallgat. Végül is, a véres ocsmányságokat vesézgethetem életem hímnemű hőseivel is, ők bírják a gyűrődést. Velük viszont nem rághatom át a kimaradt vérzési problematikát, tekintve, hogy túlságosan is involváltak a témában.
Ronnie biztos, ami biztos alapon még egyet paskolt a kezemen, aztán fájdalmas fejjel hátradőlt a székén. Láttam rajta a bűntudatot, elvégre az ő szarságai miatt zördültünk össze és hidegültünk el egymástól… Ő vetítette rám a görcseit a „hogyan horgonyozzunk le egyetlen pasi mellett” témában, ami azóta is tart. Most is csak nyafogni jött át hozzám, ugyanis hosszú nyűglődés után ma költözik össze a pasijával, bizonyos Louie Fane-nel. Ő tulajdonképpen Dr. Louie Fane, a biológia egyetemi doktora és annak érdemes oktatója a Washington Egyetemen. És nem mellesleg havonta egyszer a helyi rágók egyik hadnagya is, ekképpen pedig havonta egyszer, amikor a hold is úgy akarja, patkány alakot ölt. Hát így állunk. Éppen ezért némiképpen érthető a barátnőm parája, tekintve, hogy még bőven megismerkedésünk előtt volt egy igencsak félresikerült házassága, aminek egyetlen pozitívuma a rövidsége volt. Azóta nem viseli jól az elköteleződés témát. Azt viszont esküvel ígérte, hogy ezeknek többé nem a mi barátságunk látja majd a kárát.
– Ha Louie felvállalná végre a kollégái előtt is, hogy micsoda, mi is mehetnénk a bulira – panaszkodott.
– Gyerekeket tanít, Ronnie. Nem kísérletezget, hogy most vajon ki mennyire venné jónéven, hogy szabadidejében likkantróp.
– Egyetem, Anita. Azok már rég nem gyerekek.
– De nem a szülők szemében – csóváltam a fejem. De aztán leesett. – Te most direkt tereled a témát?
– Jaj, de hát tényleg csak két hét! És pont két héttel vagy túl életed egyik leghúzósabb ügyén. Ha a helyedben lennék, fél pillanatig sem aggódnék.
– Ha én lennék a te helyedben, akkor én sem, mert neked nem rendszeres. Nekem viszont még soha nem késett ennyit.
– Soha? – tűrte a füle mögé az ezredszer az arcába hulló tincset. Új sérója volt, rövidebb, és nagyon jól állt neki, tisztára babaarc meg minden, csak épp állandóan a szemében volt az egész.
Megráztam a fejem, aztán nagyot húztam a bögrén. Meg is bántam rögtön, ocsmányan kihűlt a kávém. Mentem, és a mosogatóba öntöttem, úgy ahogy volt.
– Mi volt a legtöbb?
– Két nap. Nem, egyszer volt öt is, de akkor csak késett, aggodalomra nem volt ok, hacsak valami kósza szentlélek nem okvetetlenkedett volna bele az életembe. De én nem vagyok az a „szűzmária ” típus, szóval akkor nem paráztam – töltöttem újra tele a bögrémet, amivel le is ürítettem a kotyogót. Kicsi ez a vacak az én kávéigényemhez, pedig állítólag, mármint az európai sztenderdek szerint vagy nyolc személyes. Én átlagos reggeleken egyedül leszívom, egy ilyen krízisben minimum kétszer is tele főzöm. Ronnie nem tudott már megmaradni a seggén, átlejtett a konyhán a pultig, és félig feltette rá nevezett nyughatatlan testrészét. Úgy itta maradék kávéját. Neki nem volt baja vele. Én meg nekiláttam szétkapni a kávéfőzőt, hogy újratöltsem.
– Akkor ezt most foglaljuk össze! Eddig még soha életedben egyszer sem maradt ki, de még csak két hetet sem késett egyszer sem?
– Az első pillanattól kezdve, vagyis tizennégy éves korom óta flottul ment minden, mondom, max öt nap.
– És én hogy irigyeltem mindig is ezt a te óraműpontosságodat!
– Na, akkor most már nem kell irigyelned, mert valami homok került a gépezetbe – biccentettem, miközben a nyavalyás kávéfőzővel bíbelődtem. A szűrőt próbáltam épp kiemelni, ami a torkot markolászó pánik ellen egészen hatékonynak bizonyult.
– Hát ez tényleg szar ügy – nyögte Ronnie is halkan. Kezdte belátni.
– Nem kicsit.
– Először is kell egy terhességi teszt.
– Ami még szarabb, hogy boltnak ma közelébe sem megyek – kotortam bele a kukába a zaccot.
– Öt perced csak van, hogy út közben beszaladj egy drogériába. Öt percen csak nem akad ki Jean-Claude. A fő buli nem a ma esti lesz.
Jean-Claude a Város Vámpírura egyben az én szívbéli kedvesem is, holnap este az évszázad banzáját adja kicsiny városunkban, hogy a turnéján hozzánk betérő vámpír tánctársulatot méltóképpen fogadja. Ő volt az egyik főszponzoruk, ami nyilvánvalóan azzal a dicsőséggel jár, hogy a rengeteg zsé mellett, amit a társulat sikeres szereplésére áldoz, és aminek hála a társulat országjáró haknizását a teljes média zajosan ünnepli, még több zsét dobhat ki az ablakon a gigászi bulira. Nagy durranás lesz, annyi bizonyos, és én, mint a házigazda babája kénytelen leszek kipucolva a karján fityegni és negédesen bazsalyogni egész éjjel. De szerencsére ez csak a holnap zenéje, a mai buli egy afféle zártkörű összeröffenés lesz, ahová a holnapi pofavizitre egy nappal korábban befutott vámpírúr kollégákat várjuk. A barátokat, ahogyan Jean-Claude nevezi őket. Ez elég sajátos kifejezés, merthogy egy Város Vámpírurának alsó hangon is csak szövetségesei, (üzleti) partnerei, esetleg ha nagyon modernek vagyunk, kollégái lehetnek, de barátai?!
– Nem egyszerű, mert hiába nem a fő parti lesz, de akkor is csak ott ül majd mellettem a kocsiban Nathaniel és Micah, és az előbbi mindenképpen be akar majd kísérni, bármilyen boltnál is húzódom le az útról. Vagy ha ragaszkodom a magányos shoppingoláshoz, elkezd agyalni, hogy ugyan miért akarok egyedül menni, amikor sosem szoktam. Márpedig amíg nem pisiltem rá a csíkokra, és nincs fix válasz, kifejezetten rühellném beavatni őket. Mert lehet, hogy tényleg csak az idegeim rendetlenkednek, és akkor felesleges is ez a cirkusz.
– Tényleg, amúgy merre járnak a szexi lovagok?
– Kocognak. Úgy volt, hogy én is velük kocogok, de aztán hívtál, és mondtam, hogy menjenek nélkülem, nekem a te kezed kell fogni a beköltözés miatt.
– Ja, tényleg kellett volna – vonta meg a vállát Ronnie a kávéja maradéka fölött. – De már valahogy nem tűnik ez az egész olyan nagy hókuszpókusznak. Végül is Louie jó fej, nem az a tuskó, amilyennel anno, zsengén és ostobán összebútoroztam.
– Ronnie, biztos vagyok benne, hogy Louie téged akar. Igazi társat lát benned, és nem csak a szőke cicababát, akivel villogni lehet.
– Úgy legyen.
– Kevés dologban lehetek biztos, pláne ma, de abban az vagyok, hogy Louie szellemi és lelki társat lát benned, nem csak a hosszú lábakat meg a szőke bozontodat.
– Kösz – vágott hozzám egy halvány mosolyt, de aztán elkomolyodott. – Nem nekem kellene éppen erőt csepegtetnem beléd? Elmondod nekik?
– Amíg én sem tudom biztosan, addig nem – néztem rá a hajfüggönyöm alól, ami lassan a derekamig ért. Nem kurtíthattam meg, mert akkor Micah is ráengedi az ollót a sajátjára. Ez volt az alku. Ha nekem szabad, akkor neki is. Nem szereti túlságosan a hosszú hajat, mármint önmagán, nekem viszont így tetszik. Kár, hogy közben az idegbajba kerget a sajátom, ami gimi óta nem volt ilyen hosszú. Persze, ma, nincs, ami ne idegesítene.
– De ha esetleg terhes vagy Anita, akkor sem kell feltétlenül elmondanod neki. Kiveszek pár szabadnapot, és elhúzunk egy csajos hétvégére. És mire hazajövünk már nem is lesz mit elmondani –mindezt olyan magától érthetődően mondta, hogy először nem is értettem mire céloz. De aztán leesett. A zavart arckifejezésem öt is elbizonytalanította. – Most meg mi van?
– Komolyan azt mondtad, hogy még csak ne is szóljak egyiküknek sem? Hogy valahol intézzem el, és kivirulva, kikaparva jöjjek haza, mintha mi sem történt volna?
– A te testedről van szó.
– Igen, és tisztában is lehettem volna vele, hogy minek teszem ki, amikor ennyi pasival bújok ágyba. Mármint rendszeresen.
– De tablettát szedsz, nem?
– Persze. Mondjuk, ha totálisan ki akartam volna zárni a baleset esélyét, használhattam volna esetleg óvszert. De nem használtam. És ha most úgy maradtam, ha terhes vagyok, akkor meg fogom oldani, de nem így.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy meg akarod tartani?
– Még azt sem tudom biztosan, hogy terhes vagyok-e, honnan tudhatnám, hogy meg akarom-e tartani? – ingattam a fejem. – De hát, ha az vagyok is, ki az apa? Mert ugyan férjem nincs, de több pasival is együtt élek, többen is az életem társai, akiknek igenis van köze az állapotomhoz. Ha terhes vagyok, az rájuk is tartozik.
– Nincs férfi, aki belemenne az abortuszba – csóválta a fejét Ronnie. – Mind a konyhában akar látni, főzőkanállal, karodon gyerekkel.
– Lehet, hogy az anyád így járt, de se te, se én nem ezt akarjuk, legalábbis én tutira nem.
– Én aztán nem hezitálgatnék – nézett félre –, és elhiheted, hogy Louie-nak sem lehetne sok szava a dologban.
Sóhajtva meredtem ki a mosogató feletti ablakon valami használható választ keresve, de valahogy semmi okos nem jutott eszembe.
– De most nem te vagy ebben a helyzetben, és nem Louie.
– Ki csinált fel?
– Kösz, hogy ilyen szépen mondod.
– Jó, kérdezhetném úgy is, hogy ki az apja, de attól feláll a hátamon a szőr. Végül is, ha terhes vagy is, az csak egy kis sejtkupac a hasadban, nem egy igazi gyerek. Még nem emberi lény.
– Erről inkább ne nyissunk vitát – ráztam meg a fejem.
– De te is abortuszpárti vagy.
– Az vagyok, de attól még ugyanúgy gyilkosságnak tartom. Azzal egyet értek, hogy minden nőnek joga van meghozni a döntést, és hogy ez alapvetően nem tartozik másra, de az nem változtat a tényen, hogy egy kis életre teszünk pontot, mielőtt még elkezdődhetett volna.
– Egyszerre nem lehetsz abortuszpárti is meg nem is.
– Hogy lehetnék abortusz ellenes, amikor szerencsére soha nem erőszakoltak meg, soha nem estem teherbe a saját apámtól vagy nagybátyámtól, soha nem veszélyeztette a saját életemet a terhességem, és még csak kamaszként sem futottam bele semmi baromságba, ami akár az egész életemet eltolta volna. És nem ugathatok bele más, nálam pechesebb vagy butább nők életébe. Igenis mind maga döntse el, mit kezd a formálódó élettel a méhében, de attól még életnek tartom, pláne, hogy pár hónap, és már a méhen kívül is életképessé válik.
– Akit egyszer beszippantott az egyház…
– Lehet, bár a kiátkozás akár ki is gyógyíthatott volna a katolikus elvekből… – vontam vállat. És a pápa kiátkozott, mint halott keltőt, mondván, hogy aki zombikkal trafikál, az ördöggel cimborál, és amíg ezzel nem hagyunk fel, addig köszöni, nem kér belőlünk. Kár, hogy Őszentsége azzal nem kalkulált, hogy a halott keltés lelki adottság, és felhagyhatok én az akaratlagos gyakorlásával, kereshetem én a pénzt valami sokkal, keresztényibb mesterséggel is, de a halottak akkor sem fognak békén hagyni. mert ha nem én szólítom elő őket, akkor maguktól járnak a nyakamra. Már gyerekként halott állatokat rángattam ki a sírból, a fő sulin meg egy öngyilkos tanárom kopogtatott be a kollégiumi szobámba. Könnyen lehet, hogy többen is a nyomomba szegődtek már, csak épp elkerültük egymást, nem tudhatom. Megeshet, hogy az itt-ott néha felbukkanó zombik is ilyen halott keltő adottságokkal bíró alakokat keresnek, mint én. Felismerik, ha valakinek különös adottságai vannak. Csak annyit mondhatok, márpedig azt tökéletes bizonyossággal, hogy ha Őszentsége ált. iskolás kiskamaszként arra ébredt volna, hogy a néhány napja halott kutyája fekszik mellette, akkor nyilván igényelte volna, hogy a pszichés képességeivel valaki kezdjen valamit. Persze, elképzelhető, hogy tévedek. Elképzelhető, hogy akkor is csak az ördög művének vélte volna, és veszettül imádkozni kezdett volna, hogy elnyomhassa magában. De valahogy az én imáim nem bírtak ekkora erővel.
– Te tényleg meg akarod tartani ezt az izét… gyereket?
– Gőzöm sincs – sóhajtottam megint –, csak azt tudom, hogy képtelen lennék szó nélkül elvetetni, és örökre eltitkolni a pasijaim elöl, hogy talán lehetett volna egy közös gyerekünk. Azt nem tudnám megtenni.
– Hidd el, próbállak megérteni – rázta olyan hevesen a fejét, hogy a haja mind az arcában landolt. Türelmetlenül seperte hátra. – Próbálom felfogni, hogy, tudsz boldogan élni egyszerre két pasival. Meg hogy szeretheted azt a vámpír köcsögöt. Próbálom, és megint próbálom, de ha most gyereket fogsz szülni nekem, akkor nagyon kiakadok. Az nem fér bele a képletembe.
– Akkor ne férjen. Akkor, szia, menjél. Nem kötelező megérteni.
– Nem így értettem. Csak az nem fér a fejembe, hogy csavarhatsz még egy ekkorát az életeden.
– Hát, igen, így is lehet mondani.
Keresztbe fonta a karjait a mellén. Nekem ez a mutatvány soha nem fért bele a repertoáromba, azon egyszerű oknál fogva, hogy vagy három számmal nagyobb dudákat kellett volna leszorítanom. A lábai végtelen hosszúak voltak, karcsú volt és szőke, pont, amilyen én is szerettem volna lenni kislánykoromban. De ez a hajó már nagyon régen elment.
– Jó, ha úgyis mindenképpen elmondod nekik, akkor szólj Micah-nak, hogy megálltok a boltnál, és vidd be magaddal Nathanielt. Vagy küldd be őt a tesztért. Aztán pisilj!
– Már mondtam, hogy amíg nem tudom a frankót, addig nem akarom beavatni őket.
– Két pasival élsz együtt, Anita – emelte a plafonra a tekintetét. Aztán sóhajtva le is hunyta. – Plusz még kettővel bújsz szinte naponta ágyba. Mikor vagy egyáltalán egyedül? Még ha ki is préselnél néhány percet az életedből, hogy beosonj egyedül egy boltba, mikor tudnád használni a tesztet?
– Mondjuk hétfőn. Munkába menet be tudok ugrani érte…
– Hétfőn? Csütörtök van, Anita, addig meg fogsz bolondulni. Én fix, hogy kikattannék, ha négy napot kéne várnom.
– Jó, nem holnap van, de közben még akár meg is történhet. És akkor legalább nem veszek feleslegesen.
– Be sem avattál volna, ha nem lennél benne majdnem biztos, hogy még hétfőn is kelleni fog a teszt.
– Ma semmiképpen sem megy. Mikor Nathaniel és Micah megjön a futásból, már kezdünk is készülődni, aztán ha mindenki puccba vágta magát, irány Jean-Claude. Egyszerűen nem fér bele.
– Akkor holnap. Ígérd meg, hogy holnap elintézed.
– Igyekezni fogok, de ígérni…
– Ráadásul nem ártana, ha bevetnéd az extra óvszert. Bár az lehet, hogy gyanús lesz.
– Jesszus.
– Hát igen. Magad mondtad, hogy a száz százalékos biztonságot csak az óvszer és a tabletta együtt adja. Nyilván, még ha nem is maradtál most úgy, egy ideig igényelni fogod azt az extra pár százalékot. És hogy veted be a gumi témát, ha nem tudják az okát? Vagy mindezek után gumi nélkül is tudnád élvezni?
– Nem hinném – csóváltam a fejem.
– És akkor mivel fogod magyarázni a fiúknak a hirtelen támadt óvszer mániát? Arról nem is beszélve, hogy Micah elköttette magát vagy nem? Ő aztán ezer százalékos.
– Hogy neked mennyire igazad van – adtam meg magam.
– Szóval nincs más hátra, mint előre. Még ma szerezd be a tesztet, amikor mentek Jean-Claude-hoz.
– Azt nem lehet. Ma este nem. Jean-Claude hónapok óta szervezi a bált.
– És nekem még csak nem is említetted.
– Mert nem én szerveztem, hanem ő. Nekem egyáltalán nem fekszik ez a táncika téma – intéztem el könnyedén. Az igazság az, hogy engem is csak akkor avatott be, amikor már minden le volt zsírozva. Vagyis utólag vallotta be, hogy a vámpírurakat nem hívta meg, önkényesen jelentkeztek, elutasítani pedig nem lehetett őket. Eredetileg csak a táncosokat invitálta, de hát vámpír tervez, másik vámpír végez. Ezt nem fogom Ronnie orrára kötni, így is az a kedvenc vesszőparipája, hogy Jean-Claude becsap engem, meg titokzatoskodik előttem. Pedig nem szándékosan tette, így alakult. A táncosok különféle vámpírbirodalmakba való fellépéséért az volt a legkevesebb, hogy az együttműködő városok urait fogadja. Ennek következtében ott is a zabszem a vámpír seggében: az amerikai történelemben soha ennyi vámpírúr nem gyűlt még össze sehol. És ha őszinte akarok lenni, nekem is jutott a szorongásból. Mert ahol sok a nagyhal, előbb-utóbb megjelennek az éhes cápák is.
– És Mr. Vércsap hogy fogadja majd, hogy apa lesz?
– Ne nevezd így.
– Bocs. Szóval, úgy gondolod, hogy feküdni fog Jean-Claude-nak az apuci szerep?
– Nagy valószínűséggel nem az övé.
– Elég gyakran lefekszel vele nem igaz? Szerintem ez növeli a valószínűséget.
– Viszont ő több száz éves. És a kor nem tesz kifejezetten jót a spermának. Nem úsznak már olyan fürgén. És ugyanez áll Asherre és Damianre is.
– A szentségit, Damian az én listámról lemaradt.
– Pedig vele is lefeküdtem.
– Ne haragudj, Anita, annyira sajnálom – temette a tenyerébe az arcát –, utálom, hogy ilyen rosszul viselem, hogy az eddig hithű monogám barátnőm hirtelen nem is egy, hanem egyszerre három vámpírral kefél.
– Nem előre megfontolt szándékkal.
– Tudom, tudom – bólintott, és magához ölelt. Én meg elhagytam magam a karjaiban, mert végre együtt érzett velem. Bár nem tudhatom, hogy ez nem tévút e megint. De nem eresztett. – Tényleg annyira sajnálom. Egy köcsög vagyok. De ha nem a vámpírok, akkor csak a házi pasik maradnak.
– Ne hívd őket házi pasiknak – húzódtam el. – Van rendes nevük. Lehet, hogy neked para együtt élni valakivel, de én boldog vagyok velük. Ne vegyél egy kalap alá magaddal.
– Rendicsek. Akkor marad Micah és Nathaniel.
– Micah kiesik, tudod, ő elköttette.
– Akkor csakis Nathaniel lehet – kerekedtek el a szemei. – Szent isten, Anita, Nathaniel a leendő gyermeked apja!
– Most ezt miért így mondod? Mi a gond Nathani ellel? – kérdeztem némileg ellenségesen, bár a kérdés elhangzása előtt még én magam is hasonlóan játszadoztam a lehetőséggel. De amit nekem szabad, azt neki nem. Nem kritizálhatja Nathaniel.
– Az ég szerelmére, húsz éves – tette csípőre a kezeit. – Ja, és bocs, vetkőző fiú. Az ember egy húszéves sztriptíz táncost legfeljebb a lánybúcsújára rendel, nem pedig a gyereke apjának.
– Ha már itt tartunk, akkor Nathaniel említette, hogy átnézel rajta. Hogy úgy teszel, mintha ő csak egy test lenne, egy táncos, semmi több – kezdtem, és éreztem, ahogy belemelegedek. Villogtak a szemeim. – Mondtam neki, hogy valamit biztosan félreért, hogy a barátom vagy, tiszteled a választásaimat, tiszteled azt, akit szeretek. Ezek szerint tévedtem.
– Legutóbb még csak tartalék pasi volt– támadott vissza Ronnie. – Most meg már ő életed szerelme?
– Nem azt mondom, hogy ő az életem szerelme, és eredetileg tényleg azért költözött ide, hogy a pomme de sang-om legyen, de ez nem jelenti azt…
– Ez azt jelenti, hogy véralma, ugye? – vágott közbe. Én meg bólintottam. – És ha rendes vámpír lennél, akkor csak a vérét kellene szívnod a kis táncoskának. De a vérszívó kis köcsög nem ezt tette veled! Nem elég, hogy a vérkurvájává tett, még szex-rabszolgát is csinált belőled! Az istenit, Anita… – itt mintha valami elszakadt volna. Eddig jutott, mire leesett neki, hogy túl messzire ment. Szinte rettegve nézett rám.
– Folytasd csak, Ronnie – néztem rá kifejezéstelenül. Ami nem jó jel, a dühöm második stádiumába léptem, ahol már csak a hidegség maradt.
– Nem úgy értettem – suttogta.
– Dehogynem. Pontosan úgy értetted. Hogy kurva vagyok. Szerinted – mondtam ki fagyosan. A hangom mindig követte a tekintetem, nem próbált olyasmit sugallani, ami nincs. Ez a jeges harag semmihez nem hasonlítható és könyörtelen.
Ronnie sírva fakadt, erre én megdöbbentem. Mi a halál ez?! Éppen veszekedünk, ilyenkor nem fakadhat sírva! A kellős közepén! Pláne, hogy nem én voltam a mocsok, hanem éppenséggel ő. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor láttam Ronnie-t sírni, és nem fogynának el az ujjaim.
– Nem nekem kellene most zokogni? – kérdeztem, mert nem jutott jobb az eszembe. A döbbenet valahogy tompított a haragomon, de akkor sem vigasztalhatom én őt. Azt már nem.
– Annyira… bánt… Anita… – kezdte szinte fuldokolva a könnyektől. – Istenem, olyan nagyon sajnálom, csak annyira féltékeny vagyok…
– Mi van? – szaladt fel a szemöldököm a fejem búbjáig – Féltékeny? De mi a nyavalyára?
– A… a pasikra – nyögte két csuklás közt. Mintha nem is a saját barátnőmet hallottam volna. Persze, nyilván ez is ő volt, csak éppen új arcát mutatta. – A kibaszottul sok pasidra. Én éppen lemondani készülök róluk, vagyis Louie-t kivéve mindenki másról. Tudom, Louie isteni meg fantasztikus, de akkor sem vagyok egyhez szokva. Annyi pasim volt. Bőven három számjegyű a lista.
Némileg elbizonytalanodtam, hogy tényleg olyan menő dolog-e, hogy az ember testét életében már több mint száz farok megjárta, de nem okvetetlenkedtem. Ezt a témát már többször átrágtuk, és megegyeztünk, hogy ebben nem jutunk egyességre. És az olcsó labda lecsapásokat is kihagytam, hogy na, akkor ki is a kurva? Meg a többi mélyütést. Mégiscsak ő sírta épp ki a szemét.
– És most fel kell adnom mindet egyetlen egy miatt – zokogott tovább, két kézzel a pultra támaszkodva, mintha a bánat le akarná dönteni.
– Azt mondtad, hogy Louie-val isteni az ágyban. Vagyis, hogy téged idézzelek: fantasztikus és észvesztő.
– Az is – bólintott lendületesen, úgy hogy a hajától már nem láttam a szemeit –, tényleg az, de akkor is csak egy férfi. Mi van, ha ráunok? Vagy ő un rám? Hogy lehetne egyetlen ember elég ilyen hosszú időre? Amikor először férjhez mentem, egy hónappal az oltár után már mind a ketten megcsaltuk egymást – nézett fel rémülten, egyenesen a szemembe.
– Nem hinném, hogy én lennék a legalkalmasabb nyilatkozni ebben a témában – vontam meg a vállam tanácstalanul. – Tudod, én eredetileg monogámnak indultam. Nekem bejött.
– Hát ez az – törölte ki ingerülten szürke szemeiből a könnyeket, mintha azok is bosszantanák. – Hogy lehetséges, hogy te, akinek egész életében összesen három pasija volt, hirtelen öttel is szexelsz egyszerre?
– Hattal – böktem ki, mert rendes válasz híján legalább a száraz tényeket igyekeztem pontosítani.
– Nekem csak öt jön ki – nézett meghökkenve, láttam, ahogy végigsorolja magában a listát, és számol.
– Valakit kihagytál, nyilván.
– Nem, Jean-Claude egy, Asher kettő, Damian – számolta az ujjain, mint egy óvodás –, az három, Nathaniel és Micah. Az öt.
– Van még valaki, akivel óvszer nélkül szeretkeztem az elmúlt hónapban – ráztam meg a fejem. Fogalmazhattam volna másként is, de gondoltam, ha komplikálom kicsit a saját életem tébolyát, az eltereli Ronnie figyelmét a péniszeim irigylésétől. Fel kellett adnom, egyedül már nem bírtam a pszichés rendellenességeivel és panaszaival, kénytelen lesz szakemberhez fordulni.
A homlokát ráncolva gondolkodott, aztán végre leesett neki.
– Nem, az képtelenség.
De kénytelen voltam bólintani, hogy pedig de, mert ugyan képtelenség, de mégis megtörtént. Örültem, hogy érzi a helyzet drámáját.
– De csak egyszer, igaz?
– Nem csak – ingattam a fejem. Aztán már nem bírtam a szúrós tekintetét, mert az arcán száradó könnyek ellenére is a régi Ronnie meredt rám, akinek az acélnál is áthatóbb tud lenni a pillantása. Lesütöttem a szemem, neki pedig maradt a konyhaszekrény, szuggerálja azt.
– Hanem? Csak hányszor?
Én meg pirulni kezdtem, bár szakadt volna rám ugyanaz a konyhaszekrény.
– Ez a pirulás nem valami jó jel.
Végre egyszer jól jött a hajsátor, volt mi mögé rejteni az arcom.
– Hányszor, Anita? Hányszor keféltetek az elmúlt hónapban?
– Hétszer – nyögtem, de még mindig képtelen voltam ránézni. Azért is jött ki olyan nehezen a szó a számon, mert a hetes szám már önmagában is azt mutatta, mennyire élvezem Richarddal az ágyban.
– Egy hónapban hétszer, az annyi, mint… nem semmi! – hebegett, de aztán egyetlen pillantásom magához térítette. – Bocsi, tényleg, csak… – habozott, és egy végtelen pillanatig nem lehetett tudni, hogy nevetni kezd-e vagy elszomorodik. Egy darabig uralkodott magán, aztán szomorúan vette tudomásul. – Te szent ég, Richard.
Bólintottam, erre ő olyan rettenettel ejtette ki megint a nevet, mintha magát a Sátánt emlegetné, és mindezt csak halkan, nehogy emlegetett szamárként megjelenjék.
Mert Richard Zeemannal, egykori vőlegényemmel, akivel röpke jegyességünk egészen addig tartott, amíg fel nem falt a szemem előtt valakit – a helyi vérfarkas klán Ulfric-ja, vagyis farkaskirálya lévén –, már jó ideje „se veled se nélküled” állapotban nyúzzuk egymást. Főleg se-veled. Amúgy az egyik gimiben tanít természettudományokat, és persze ő az örökös kiscserkész. Már persze, ha léteznek egyáltalán egynyolcvan magas, csupa izom, gyönyörűséges kiscserkészek. És ráadásul meg van bennük a mindenek felett győzedelmeskedő önrombolási hajlam is. Richard ugyanis mindennél jobban gyűlöli, hogy szörnyeteg, én kevésbé. Talán azt rühelli legjobban, hogy jobban megértem magam a szörnyetegekkel, mint ő maga, aki pedig Ulfric. Egyszer, valamelyik szakításunkkor is ezt vágta a szemembe. Meg persze még egy halom más kifogása is akadt, ami egyikünket sem akadályozott meg végül abban, hogy pár hete megint az ágyban végezzük. És ha már egyszer megtettük, megtettük többször is, ahogy azt Blake nagyim is vallotta.
A számos pasi közül, aki az életem horizontján mozog, talán Richard lenne a lehető legrosszabb választás apának, már amennyiben terhes vagyok. Leginkább azért, mert ha megtudná, ő biztosan beindulna, és normális életet akarna fehér fakerítéssel meg minden. Pedig az én életem ennél normálisabb sosem lehet, még ha terhes vagyok is, és megszülöm a gyereket, az életem menetén akkor sem fogok tudni változtatni. Így működik, és így is marad. Richard amerikai álmát nem valósíthatom meg.
Ronnie-ból hirtelen feltört a nevetés, mire a tekintetem gyilkossá változott.
– Jaj, hagyd már, Anita, legalább egy kicsit hadd kábuljak bele, hogy egy hónap alatt hétszer csináltátok, pedig még csak együtt sem éltek. Együtt élés nélkül is többet kufircoltok, mint a legtöbb házaspár. Legalábbis az ismeretségi körömben.
A tekintetem még mindig gyilkolni kész volt, a rendes rosszlányok ilyenkor már mind fedezékbe szaladtak volna, de Ronnie a barátnőm volt, és mint ilyen, tisztában volt vele, hogy úgysem bántanám. A haragom egyszerűen szétforgácsolódott a barátságunk barikádján, de az a tény sem tett jót neki, hogy jelenleg az én gondom várt sürgetőbb megoldásra.
– Nyugi, nem Richardé – simította meg vigasztalón a karomat végül, miután kikacagta magát. – Végül is, Nathaniellel sokkal gyakrabban csinálod. Legalább kétnaponta.
– Van, hogy naponta kétszer – szaladt ki a számon.
– Nocsak, nocsak… – somolygott, aztán szabályosan a kezével hessegette el a kósza gondolatokat, amik váratlanul rátámadhattak. – Szóval minden esély megvan rá, hogy Nathaniel a befutó.
– Látod, most meg már örülsz neki – mosolyogtam végre én is.
– Ja, hát két rossz közül a kisebb – vonta meg a vállát.
– Köszi, Ronnie.
– Tudod, hogy értem.
– Nem, éppenséggel nem tudom – fortyantam fel, és már épp újra magával ragadott volna az indulat, hogy hogyan is nevezheti az én életemben döntő szerepet játszó férfiakat rossz választásnak, de nem nyílt alkalmam újabb kirohanásra. Nyílt ugyanis a bejárati ajtó, és a számos pasim közül - szó szerint-befutott kettő.
Még mielőtt kinyitották volna az ajtót, meghallottam őket, ahogy elfúlón, de hangosan beszélgetnek, meg lihegnek, mert nélkülem sokkal többet és gyorsabban tudnak futni, elvégre én mégis csak egy ember vagyok, ha nem is épp az egyszerű fajtából. Ők, pedig mint tudjuk, nem azok.
A konyha belsejéből, ahol álldogáltunk, még nem láttuk őket, de hallottuk a közeledő nevetgélést.
– Ezt hogy csináltad? – suttogta Ronnie.
– Mit? – komorodtam el.
– Mosolyogtál. Ahogy meghallottad a hangjukat, elmosolyodtál, pedig most nem éppen mosolygós a helyzet.
Gyorsan a karjára tettem a kezem, hogy lecsitítsam. Ha valahogy ne, hát pont egy illetéktelenül elcsípett beszélgetésből ne tudják meg, hogy talán épp az egyikük gyerekét hordom a hasamban. És a likkantrópokkal nem árt vigyázni, a hallásuk sem épp átlagos. De már bent is voltak az én édeseim.
Micah lépdelt elöl, a válla fölött nézett hátra, és úgy magyarázott. Olyan magas volt, mint én, karcsú, izmos, mint egy úszó, egy gramm felesleg nélkül. A ruháit kénytelenek voltunk szabóval csináltatni, nincs az a konfekció, ahol ilyen kicsi, atletikus férfitestre is tartanának bármit. Egyébként a pólóinkat közösen hordtuk. Bár már benne jártunk az őszben, bőre még mindig ugyanolyan barna volt, mint nyár közepén, amikor beköltözött hozzám – alig pár hete kezdett csak pólót húzni kocogáshoz, előtte mindig pucér felsőtesttel hasította a levegőt. Csak úgy szívta magába a D vitamint. Hosszú barna haját a futáshoz copfban összefogta, de még így is látszott, hogy ugyanolyan intenzíven hullámos, mint az enyém. Napszemüvegét már levette, hogy belenézhessek hihetetlen zöld leopárdszemeibe. Régebben egy gonosz ember hatalmában volt, aki hosszasan állati alakba kényszerítette, ezért már soha nem lesz képes teljes emberi alakot ölteni. A szemei örökre macskaszemek maradnak.
Karjaink szinte automatikusan fonódtak a másik derekára, vállára, ahogy megcsókoltuk egymást. Mintha egymás testébe akarnánk olvadni, úgy simultunk össze. Szinte a legelső pillanattól, ahogy találkoztunk ilyen hatással vagyunk egymásra. Vágy első látásra; mondják, nem lehet rá hosszú kapcsolatot alapozni, hamar elmúlik. Mi már fél éve gyűrjük egymást, de még csak nem is fakul az érzés.
Átadtam magam a testének, hosszan, forrón megcsókoltam, mintha be akarnám szippantani. Általában ilyen hatással volt rám, de most a zaklatottságom még inkább igényelte az érintését, a csókját. Ezért sem voltam tekintettel Ronnie-ra, pedig általában igyekszem diszkréten intézni a testi dolgokat. De ma valahogy nulla energiám maradt a decens felszínre.
Micah viszont nem jött zavarba, nem húzódozott, hogy „jaj, mégse Ronnie előtt!”, ahogy Richard tette volna. Ugyanazzal a tűzzel csókolt vissza, és úgy szorított, mint aki soha többet nem is akar elereszteni. Végül nevetve, kifulladva váltunk szét.
– Nekem szólt a műsor? – élcelődött Ronnie.
– Nem minden kizárólag rólad szól, Ronnie – fordultam felé Micah karját el nem eresztve. Keresztben le tudtam volna nyelni.
– Ne mondd nekem, hogy minden alkalommal így csókolod meg! – vagdalkozott tovább a barátnőm. – Csak futni volt, nem? Egy órára váltatok el, az istenit! Máskor, amikor munkából jön haza, és egy napig nem látjátok egymást, sincs ez a műsor.
– Milyen műsor? – kérdeztem vissza halkan, fenyegetőn.
– Ez a csók. Mintha magát az éltető levegőt szívnád magadba.
– Rosszkor jöttünk? – érdeklődött békítően Micah.
– Az engedélyed nélkül is megcsókolhatom a pasim, úgy és akkor, amikor és ahogyan akarom – fordultam szembe Ronnie-val.
– Tudom, hogy csak az orrom alá akartad dörgölni. hogy lám, neked ez jutott, nekem meg…
– Figyelj, Ronnie, szerintem fordulj szakemberhez! Nekem már tele van a hócipőm azzal, hogy állandóan rám vetíted a nyavalyáidat.
– Ó, hát így bízzon benned az ember? – sziszegte olyan indulatokkal, aminek okát nem is értettem. – Én kiöntöm neked a lelkem, te meg nyomod nekem a műsort! Hogy vagy képes?!
– Ja, hát az igazi műsor még csak most jön! Ez eddig csak a normális menet volt, de ha műsort szeretnél! – úszott be szinte a levegőben Nathaniel az ajtóból. Mint aki láthatatlan kerekeken gurul, olyan könnyedén és harmonikusan mozgott, nyilván a táncos rutin meg a leopárd másik én is jól jött a produkcióhoz. Letépte magáról a pólóját, és a földre hajította. Hoppá, nekem itt nagyon kimaradt valami, mert a szemén már láttam, hogy haragszik Ronnie-ra. Vajon mire utalt az a félmondat, hogy szerinte a barátnőm levegőnek nézi? Milyen gonosz kis megjegyzésekre próbált utalni, amit én egy legyintéssel elintéztem, hogy Ronnie nem olyan. Most már tisztán láttam, hogy valamire nagyon készül.
Hajából kirántotta a gumit, ami a bokájáig hullott. Kecsesen szétrázta, hogy vörösbarna köntösként boruljon majdnem teljesen meztelen testére. Az aprócska sort még futónadrágnak is kevéske volt.
– Nathaniel – ennyire futotta, mert magához rántott, és az alakváltó túlvilági energiája már az én bőrömön is ott szikrázott.
Valamivel magasabb volt nálam, nem sokkal, épp csak kicsit kellett feltekintenem, hogy a szemeibe nézhessek, és láthassam, hogy a békeidőben szelíd lilában virágzó szeme most dühös mély lilában izzik. Nathaniel egész személyisége ott forrongott azokban a szemekben, ott feszült bennük a kihívás, hogy lökjem el magamtól, ha képes vagyok rá.
De eszem ágában nem volt eltaszítani, sőt, legszívesebben egész testemet abba a szikrázó energiába csomagoltam volna, ami belőle áradt. Megfürödtem, meghempergőztem volna benne. Ez volt a legújabb: minden feszkónk a végén szexbe fordult. Megijedtem? Sebaj, a szextől majd jobb lesz. Bedühödtem? Semmi gond, majd a szex megnyugtat. Valami elszomorított? Nincs probléma, a szex biztosan felvidít. Lehet, hogy szexfüggő lettem? Lehet, bár most épp Nathaniel nem szexelni akart, épp csak ugyanannyi figyelmet követelt magának, mint amennyit Micah is kapott. Ami jogos igénynek is tűnt.
Kezeimmel, testemmel, számmal zártam a távolságot; szörnyetegének energiája rám fonódott, sisteregve vont körbe, mintha csodás meleg vízbe merültem volna. Mielőtt egy metafizikai balesettel a hívóállatommá nem léptettem volna elő, Nathaniel a falka egyik leggyengébb tagja volt és a pomme de sang-om. Én voltam a vámpírtörténelem első halandó szolgája, akinek saját hívóállata van, a leopárd, akik közt is a legelső, a személyes cicusom Nathaniel. A mágikus köteléken mindketten nyertünk, bár azt hiszem, Nathaniel valamivel többet profitált belőle.
A derekamnál fogva a magasba emelt, és közben nem maradt kétségem, örül-e a testem közelségének. Hát örült. Annyira, hogy még én is belenyögtem.
– És ha majd meglesz a gyerek – hasított a levegőbe valahol mögöttem Ronnie undokul dühödt hangja –, ott keféltek majd a bölcső mellett?
Nathaniel megmerevedett.
– Gyerek? Milyen gyerek? – kérdezte az ellenkező irányból Micah.

A Kiadó engedélyével

A szerző életrajza