Főkép

Nem is tudom, mit vártam egy olyan sorozattól, amit szerzője azért vetett papírra, mert nagyobbik gyermekét (William) ily módon próbálta meg elcsábítani a számítógépes játékok mellől? A helyzeten az sem változtat, hogy P. B. Kerr (eredeti nevén Philip Kerr) szívesen hallgat Led Zeppelin lemezeket.

Aztán ugye ott van, hogy az eredetileg trilógiának induló sorozat menet közben átalakult sorozattá, a harmadik kötet ezért aztán nem zárja le az addigi eseményeket, hanem csupán az aktuális kalandot fejezi be, és búcsúzóul felvet három-négy kérdést, amire majd csak a folytatásban kapunk választ.

Szóval mindezek fényében amolyan „olvastam-Harryt-és-írtam-egy-hasonlót” művet vártam, aminél ugyan jobbat kaptam, de ez messze van mind Philip Pullman, mind William Nicholson trilógiájától. De ugye nem lehet mindenki zseniális.

Van még egy fájó pont, amit nem tudok elhallgatni, ez pedig a borító. Az első rész egyedi és hangulatos volt, de az utolsó kettő nem illik sem a kiadóhoz, sem pedig a történethez. Továbbra is úgy gondolom, hogy az első látványvilágát kéne továbbvinni, illetve az eredeti angol kiadásét felhasználni.

Mindezen morgolódásokon túl marad a puszta tény, a dzsinnek hat törzse továbbra is jól érzi magát az emberek között, egymás közötti harcuk, az időtlen jó-gonosz jegyében zajlik, csak nem véres csaták formájában vívják, hanem a háttérből, az emberek szerencse-balszerencse egyensúlyának felborítása-megőrzése végett.

Ebben a szemlátomást átgondolt – de a történelmi tényeket, és a dzsinnekhez kapcsolódó mítoszokat lazán kezelő – világban ünnepli első dzsinn születésnapját a sorozat két főszereplője, John és Philippa. Sajnos nem örvendezhetnek sokáig, mivel valaki barátjuk, Dybukk (röviden Buck) életére tör, ezt pedig nem hagyhatják. Szokás szerint világraszóló kalandokban van részük, ami érinti bácsikájukat, de miközben ők a nagyvilágot járják, odahaza is szaporodnak a gondok…

Részlet a regényből