FőképIan Fraser Kilmister. Ez a név nem hiszem, hogy nagyon széles rétegben ismert lenne. Amikor ismerősöknek megemlítettem, hogy erről az emberről olvasok, csak bámultak rám bután.
Aztán amikor azt mondtam nekik, hogy „Lemmy” meg „Motörhead”, akkor sokan a homlokukra csaptak vagy kényszeredett vigyor kíséretében heherésztek, mert így már mindjárt tudták, miről van szó.
Vagy legalábbis egy részük azt mondta kontrából, hogy „Ace of Spades”.

Pedig Lemmy nagyon unja már minden koncertjén ezt a nótát játszani. De nem veheti le a repertoárról, mert a közönség szétszedné a zenekart, ha nem kapnák meg a „slágernótát”.

Meglehetősen sajátságos, borzasztóan közvetlen stílusban szólít meg minket Lemmy a könyv lapjairól. Őszintén, sallangmentesen, csak az igazat kapjuk. Ami néha fájhat.
De óhatatlanul is benne van egy ilyen dologban, hogy esetleg illúziót rombolhat, vagy falakat dönthet le valaki azzal, hogy ő áll a színpadon és arról az oldalról ír nekünk.
Egy-két alkalommal én is nagyon meglepődtem a sztárokról leírt dolgain. Szóval készüljünk fel egy esetleges fájdalmasabb leleplezésre.

De persze ez a csak egy elenyésző töredéke a könyvnek, hisz Lemmy élettörténetén van a hangsúly. És azért őt se kellett/kell félteni, égette/égeti a gyertya mindkét végét rendesen. Akárcsak mások.
Ha megszomjazott, ivott (nem vizet), és ahogy az abban a korban és körökben volt: LSD, amfetamin, speed és társaik használata vált mindennapossá.

Lemmy mindezek mellett vált igazán karakán, konok emberré, aki tűzön-vízen át érvényesíteni tudta akaratát.
Ő is, és a banda is rengeteget kapott – negatív értelemben – az élettől, de ez sohasem tudta a kedvüket szegni és soha nem tudták őket a padlóra küldeni. Valamiféle folyamatos önigazolást látott és lát ezekben a dolgokban, ami bizonyítja számára, hogy jó úton járnak.

Mivel a könyv önéletrajz, a pofon egyszerű lineáris felépítést követi. Lemmy nem vacakol, szépen elkezdi az elején, ahogy megszületett és halad sorban végig mindenen az idő múlását követve.
Néha el-el kalandozik – ilyenkor kerülhetnek elő a fentebb említett fájdalmas dolgok –, de egy-két oldal után mindig megfeddi magát és visszatér saját magához.

Mindez számomra azt bizonyítja, hogy akár bővebben is taglalhatta volna életútja ismertetését, környezetének történéseivel megfűszerezve. Bár az inkább valamiféle, a társadalom egy bizonyos rétegéről, vagy csoportjairól szóló „szociográfiai alkotás” lenne inkább, semmint önéletrajz.
Hogy ugyanannyira izgalmas lenne, mint Lemmy saját élete, abban viszont biztos vagyok.

De ez a könyv így nagyszerű. Még annak is csak javasolni tudom, aki igencsak távol áll ettől az önpusztító életmódtól, vagy zeneileg a Motörhead-től, vagy valami egyéb, és ezért alapból „előutálná” a művet.
Azért meg külön köszönet, és „respect” Lemmynek, hogy a magyarországi koncerteket is megemlíti és nem csak egy mondat erejéig.