Főkép

Életem első koncertje egy LGT buli volt. Egy kisvárosi művelődési házban néztem meg őket, jelképesen karácsonykor, vagyis előtte vagy utána egy nappal, erre már nem emlékszem. Kamasztársaim akkoriban inkább a Piramisra vagy a Korálra buktak, a merészebbje a P. Mobilért és a Beatricéért rajongott. Az, hogy ilyen perverzitásra vetemedtem, mai szemmel akár megmagyarázhatatlannak is tűnhetne, de zenei neveltetésem ismeretében egyáltalán nem az. A Locomotiv GT korongjaival egyik osztálytársam (vagyis inkább a szülei) ismertettek meg, a Képzelt riport ugyanakkor egyik nagynéném nagy kedvence volt, és rengetegszer meghallgattatta velem a lemezt.

Így jobban nem is alakulhatott volna a tizenötödik Sziget nulladik napi programja, már ami az én elferdültnek hitt ízlésemet illeti. Aztán kiderült, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül. Sőt. A Nagyszínpad előtti terület teljesen dugig volt, lényegében már a Képzelt riport utolsó dalai alatt. Persze a törzsközönséget a még nálam is idősebbek, no meg gyermekeik alkották. Furcsa volt nézni a rockizó, és ki tudja még, miféle táncokat lejtő éltes hölgyeket és urakat.

Noha tulajdonképp nem erre számítottam, az igazi élményt a Déry-Presser-Adamis musical (rockopera?) oratórikus előadása jelentette. A darabot sokszor, sokféle előadásban láttam már, de az ahogy, és amilyen körítéssel most megszólaltak az ezerszer meghallgatott dalok, még legmerészebb várakozásaimat is felülmúlta. Az a blues, az az érzés, ami Déry Tibor eredeti darabjából és a Presser Gábor-Adamis Anna szerzőpáros megismételhetetlen egymásra találásából sugárzik, még sosem szólalt meg ilyen erővel, ilyen átéléssel. És most nem elsősorban Lovasi András egyedi felfogású „Ringasd el magad”-jára gondolok, hanem a kivételesen értő és ihletett zenekar remeklésére, a szinte tökéletes hangminőségre, és mindenekelőtt Bíró Eszter csodálatos hangjára, mely a Novák Péterrel előadott duettekben is kimagaslott a többieké közül.

Egyedül azt volt nehéz eldönteni, hogy messziről, a legjobb hangképet megkeresve hallgassam őket, vagy közelről, ahol nem csak a kivetítőn láthatom az arcjátékukat, viszont a dobok a szó legszorosabb értelmében mellbevágó erővel dübörögnek, és a hosszabb ott tartózkodás esetleg maradandó halláskárosodást okozhatott. Végül innen is, onnan is néztem, hallgattam a jobb szó híján elérzékenyítő nosztalgiakoncertet.

Aztán következett az LGT. A háromnegyed órás késés kissé zavart, és voltaképp a tényleges koncerten sem ért különösebb meglepetés, hiszen a bandát már többször láttam élőben, és a Képzelt riporttal ellentétben ők gyakorlatilag azonos színvonalon, egyforma hévvel és többé-kevésbé ugyanolyan színpadi elemeket bevetve muzsikálnak, mióta ismerem a zenekart. Legfeljebb velem együtt öregedtek az évtizedek során, de Presser és Somló a mai napig lenyűgöző színpadi jelenségek, előbbi visszafogottságával, utóbbi zenebohócos allűrjeivel. (Mégis, kinek jutna eszébe gólyalábakon feljönni a színpadra?)

A számok is szinte a teljes pályafutás terméséből merítettek. Elhangzott minden, a „Kék asszony”-tól és az „Álomarcú lány”-tól a „Fiú”-n és a „Box”-on keresztül egészen a „Zenevonatig” és még tovább. A stílusok is hasonlóképp teljes skálájukban képviseltették magukat a reggae-től a karibi dobolásig (Presser még jamaikai rézdobon is játszott), a merengős, soulos daloktól a fúvósokkal megtámogatott, ütős funkig (a koncerten végre beugrott, miért is szeretem annyira az Extreme zenéjét), a bluestól a rock’n’rollig. Csak minden kicsikét - nem rossz értelemben véve - szárazabban, modernebb felfogásban.

A szólókat kellemesen hosszúra elnyújtották, az „És jött a doktor” négy és fél perc helyett legalább negyed óráig szólt, és ha jól emlékszem (koncertek után hajlamos vagyok elfelejteni a számok sorrendjét és idegen betéteit) itt szólalt meg Ravel Bolerojának makacs fúvóstémája is.

Azért bosszankodni is volt min mindenkinek. A „Ha a csend beszélni tudna” alatt ugyanis egy zúgó-zümmögő helikopter körözött a közönség felett, jócskán mérsékelve (ne kerteljünk, szétbarmolva) az akusztikusan megszólaltatott szám bensőségességét, aztán a közönség integetésére a következő, szintén akusztikus dal elején végül elhúzott.

Ami pedig a zenei kéjelgést illeti, kövezzenek meg a rajongók, de nekem a „Sziszifuszi blues” jelentette a koncert tetőpontját. A Loksi albumon rengeteg más dal messze jobban tetszett, és az LGT más koncertjein sem ezt találtam a legmaradandóbbnak, most viszont, a hihetetlen szélsőségek között mozgó hangerővel teljesen lenyűgözött, és valahol ebben a számban hallottam meg újra azokat az erőteljes érzelmeket, amiktől a Képzelt riport kezdésekor is a hideg futkározott a hátamon.

Soha jobb Sziget-kezdést.