Főkép

Egy rockünnepről nem feltétlenül esős, borongós, pocsolyakerülgetős koraesti tolongás jut eszembe, amikor a nézőtérre érve először is olyan helyet kell keresnem, ahol átláthatok az esernyők között. (Tényleg, nem illetlen dolog esernyőkkel felszerelkezve érkezni egy koncertre?)
Márpedig úgy tűnt, a Ronnie James Dióval (is) újra összeállt Black Sabbath egyszerinek ígért turnéját, ha nem is a Whitesnake katasztrofális színpadborító vihara, de bőven ömlő eső fenyegeti itt Budapesten.

A Wisdom alatt ezért a közönség egy része fedett helyre húzódott, de a bátrabbak is az esernyőerdő alatt igyekeztek élvezni a magyar fiúk számomra nem túl invenciózus metálját. (Meg kell hagyni, eleve nem szeretem a műfajt; a hagyományos tercelős-dallamos heavy metal legnagyobbjait is csak módjával hallgatom, és akkor sem feltétlenül önszántamból.) A záró nóta, a Survivor „Eye Of The Tiger”-ének feldolgozása viszont nagyon ott volt, mind a gitárok, mind az ének tekintetében. Egyszóval nem a tehetség hiánya volt a gond.

A Sabbath viszont egész más lapra tartozott. Az idő is kegyes volt hozzájuk, és mire a metál (az igazi, súlyos, dörgős, lecsupaszított, kissé elborult, őselemi metál) ősatyjai megjelentek a deszkákon, már csak cseperészett, majd teljesen el is állt az eső.

Az időjárással ellentétben tudatosan tervezhető színpadkép ugyancsak lenyűgöző volt. A hangfaltornyok előtt templomkerítés, a dobszerkó magas pódiumon, mögötte falimitáció, ami még jobban kiemelte a számok alatt vetített képeket, néha pedig három templomablak-szerűség ereszkedett le Vinny Appice fölé, amire megint csak kivetített képek kerültek.

Tony Iommi nyakláncon függő és Dio pólóra festett keresztjével együtt (Geezer Butlert nem láttam rendesen, nem tudtam kivenni a ruhája részleteit) némileg eltorzított keresztény szimbolika uralta a színpadot.
Persze nem ez, hanem a zene volt a lényeg.

Az elsőként lenyomott „Mob Rules” még kicsit kásásan szólt - no nem úgy, mint a Tarja kiakólbólítása előtti, ominózus Nightwish-buli, vagy sajnos néha a Sziget Fesztivál Hammerworld Színpadának zenekarai, csak még nem minden került tökéletesen a helyére. A „Children Of The Sea” viszont már maga volt a tökély, az „I” pedig úgy ütött, akár egy pneumatikus pöröly.

Innentől fogva már nem nagyon tudtam követni a dalok sorrendjét, a számokat viszont, cseppet sem meglepő módon, a Black Sabbath: The Dio Years albumról mazsolázgatták, igaz az új szerzemények közül csupán egyet, a „Shadow Of The Wind”-et nyomták le.

Ahogy azonban előrehaladt az idő, a gitárszólók és az énekkiállások egyre improvizatívabbá váltak, a „Sign Of The Southern Cross” (ami mellékesen nem hallható az előbb említett válogatáslemezen) leginkább Dio Rainbow-s korszakának tízperces-negyedórás örömködéseit idézte, és hát hallhattunk igazi dobszólót is.

A hosszabb instrumentális betéteket nyilván nem kizárólag a közönség szórakoztatása miatt illesztették bele a műsorba, hanem hogy Dio pihentethesse kicsit a hangját. De azért ez a hang még mindig igencsak meggyőző volt.
Telt, érzékeny, kifejező, egyetlen félrecsúszás, egyetlen oda nem illő hajlítás nélkül. Hiába, hogy pályája csúcsa a Blackmore-ral együtt töltött időszakra tehető, hozzápakolva még a két első Sabbathos lemezt, Dio még ma is egyike a legjobb metálos torkoknak, ami nem kis teljesítmény egy hatvanöt éves rockveterántól.

Az ő színpadi jelenlétét legfeljebb Tony Iommi volt képes überelni. Iommi számomra az eszményi kemény gitárost testesíti meg, Ritchie Blackmore ellenpólusát, akik ketten a klasszikus rock-triumvirátus (Sabbath-Purple-Zeppelin) hozzám közelebb álló oldalán helyezkednek el.
Nem is találok szavakat arra, mennyire elementáris erővel nyűvi a húrokat, mennyire utánozhatatlan soundot hoz létre ez a szintén lassan nyugdíjas korú, mégis a mai napig kifogyhatatlan invenciójú muzsikus.

Amikor majd kiadják a beígért DVD-t a koncertkörútról, érdemes lesz végighallgatni az ismételten szólókkal, ének-gitár felelgetéssel teli „Heaven And Hell”-t, a rendes program utolsó nótáját, vagy a ráadásként lenyomott „Neon Nights”-ot, hogy felidézhessük, miféle csodát művel Iommi, Dio, no meg Geezer Butler és Vinny Appice a színpadon.

Azt hiszem, ezek után nem is kell hangsúlyoznom, hogy a Sabbath hamisítatlan „régi vágású” koncertet adott, és csupán azt tartom sajnálatosnak, hogy az ifjabb nemzedékek nem túl nagy számban képviseltették magukat, pedig még a maiaknak is lenne mit tanulniuk (ha eleve nem tőlük tanultak) a sötét, súlyos zenék ősforrásától, a Black Sabbathtól.