Főkép

A hátsó borító alapján humoros művet vártam. Nos, ebből a szempontból csalódás ért, mivel pár intellektuális sziporkát leszámítva (melyek egy része káromkodások vulgáris szórendjét kifinomult tükörfordításban írja le) sok nevetnivalót nem találtam a könyvben. Helyette inkább csúf beszéddel tarkított, neurotikusan flusztrált szingliférfi kaotikus naplóját ismertem meg, ami reménytelen önkeresésbe fullad egy közelebbről meg nem határozott, ezért aztán ideális tesztpéldányként funkcionáló multicég zavaros irodáiban.

Senki ne várjon a Hivatali Patkányok derűjéhez mérhető miliőt, itt kérem szépen a céges bérrabszolgák minden ésszerűséget nélkülöző világába csöppenünk, ami rövid távon is az ember agyára megy, hosszú távon pedig garantáltan kibírhatatlan. Aki legalább egy alkalommal eltöltött pár hónapot bármely multicég csapatában, az nagyjából képben van, hiszen a globalizáció egyik fontos ismérve a menetrendszerűen összetrombitált értekezletek országhatártól független elterjedése.

De meghatározásként azt is mondhatjuk, hogy ha a cég külső szakértőket alkalmaz, akik megmondják miként is csináljuk azt, ami egyébként már évek óta munkaköri kötelességünk – akkor nagy valószínűséggel multinál dolgozunk.

A sor hosszasan folytatható, hiszen a felfelé végtelen főnöki lánc nem csak a menet közben felmerülő problémák megoldásának válaszidejét nyújtja meg, hanem garantáltan felhígítja a kezdetben egyértelmű helyzetet, jobb esetben csak túlszabályozott céges folyamattá változtatva azt (rosszabb esetben jóval többet kell dolgoznunk).

Vagy gondoljunk a leépítések előtti bizonygatásokra, melyek éppen az ellenkezőjéről győzködik az alkalmazottakat, vagy a szólásszabadság és a „szóljon hozzá bátran mindenki” szlogen veszélyeire. Aki kipróbálta már, az tudja, miről beszélek, akinek még nem volt szerencséje efféléhez, az legalább akkora „buliból” maradt ki, mint a katonaság vagy a gyerekszülés.

Lőrincz Zsolt mindezt kiegészíti a lét fontos kérdésein rágódó, de a teljesen emészthetetlen szalonnadarabtól megcsömörlött individium egyre zűrösebb személyiségproblémáival, aminek eredményeként a könyv felétől mi is elveszítjük lábunk alól a talajt, s már nem tudjuk, mi valós, és mi képzelgés.

Ha mást nem is, azt mindenképpen felfogja az olvasó, mit NE csináljon az életével. Kívánhatunk többet egy írótól?