FőképElőszó

Amikor pontosan kétszáz évvel ezelőtt a francia forradalom ellenzői azt hányták ellenségeik szemére, hogy embertelenül kegyetlen terveket főztek ki a világ uralmának megszerzésére, a politikai események magyarázatának új formája született meg. A zúgolódók álmatlan éjszakáin kísértő félelmek azokban a politikai eszmékben öltöttek testet, amelyeket összeesküvés-elméletgyártásnak nevezek. Az összeesküvés-elméletgyártásnak két fő fajtája létezik. Amíg az egyik a titkos társaságok által előidézett veszélyekre összpontosít, a másikat elsősorban a zsidók foglalkoztatják. Idővel ezek az aggodalmak egyes kormányokra is rávetültek – különös tekintettel a britre, amerikaira és izraelire. Az összeesküvés-elméletgyártás a tizenkilencedik század során fokozatosan növekvő támogatást nyert; a század végére irgalmat nem ismerő pártmunkások tették magukévá ezt a megközelítést és propagálták eszméit; miközben durva hangnemmel itatták át és használták fel nagyratörő, radikális mozgalmaik alapjául. A két világháború időszakában az összeesküvés-elméletgyártást az állami vezetők segítették hatalomra Oroszországban és Németországban, majd arra használták, hogy általa igazolják a területi terjeszkedés erőszakos kampányát. 1939. és 1941. között ijesztően közel jártak ahhoz, hogy az egész világra kiterjesszék hatalmukat. Nagyszabású tévedéseik meggátolták ennek bekövetkezését, és a következő évtizedek az összeesküvés-elméletgyártás visszahúzódásának voltak tanúi, noha ez nem jelent egyet teljes megszűnésével.
Ebben a könyvben az összeesküvés-elméletgyártás egységes értelmezését viszem végig. A következő oldalak az összeesküvés-elméletek történetét követik nyomon a keresztes háborúk idejére tehető kezdetektől (amikor a két legnagyobb ellenség felütötte a fejét) a mai napig (amikor az elméletek már csupán a politikai és földrajzi periférián hatnak). Az áttekintés során a legzavaróbb személyiségekkel, a legbizarrabb eszmékkel és a modern kor legnagyobb tragédiáival találjuk magunkat szemben. A szereplők névsorában ismeretlen (Augustin de Barruel, Szergej Nyilusz) és híres (J. A. Hobson, Oswald Spengler) értelmiségiek, demagóg politikusok (Wilhelm Marr, Louis Farrakhan) és világtörténelmi alakok (Adolf Hitler, Joszip Sztálin) egyaránt szerepelnek. Az összeesküvés-elméletgyártás támogatói között néhány váratlan név is felbukkan (Benjamin Disraeli, Winston Churchill).
Két témának van különös jelentősége az összeesküvés-elméletek szerepének megértésében: az egyik az antiszemita és a titkos társaság-ellenes hagyományok első világháború óta megkezdődött összefonódása; a másik pedig az, ahogyan ezek az eszmék a jobboldalról indulva a balra kerültek, és máig ide-oda pattognak a politikai spektrum egyik szélétől a másikig.
Ez egy értelmező esszé, nem tudományos vizsgálódás. A terjedelem féken tartása érdekében az összeesküvés-elméletgyártás legsajátosabb vagy legfontosabb szempontjaira összpontosítottam. Az eszméken van a hangsúly, nem az információkon. Előre is elnézést kérek a terjedelem érdekében hozott nyilvánvalóan önkényes döntésekért – például olyan tényezők mellőzésért, mint a valódi összeesküvések (pl. a bolsevikok hatalomra kerülése) ismertetése, vagy az összeesküvés-elméletgyártás népszerűségének növekedésének (a weimari köztársaság) vagy bukásának (a mai Nyugaton) okai, valamint az összeesküvés-elméletgyártáshoz vezető személyiségvonások elemzése (mint például a montanai milícisták esetében). A korai időszakban teljes századokat ugrok át, az utóbbi időt tekintve pedig évtizedeket. A Szovjetunió nyomatékosabban van jelen, mint egyéb totalitárius államok (így például a náci Németország és Mao Kínája), amely talán magyarázatot kíván. A szovjet példakép volt az első, az tartott legtovább, és az gyakorolta a legnagyobb hatást. Sztálin „mélyebb és bonyolultabb volt, mint Hitler”, ő állt a központjában a legtöbb és legkidolgozottabb összeesküvés-változatnak, ő ölte meg a legtöbb embert politikai paranoiához köthető indokokból; ezenkívül ő segítette elő nagyon sok más hasonlóan vérengző rezsim létrejöttét.

Akkor akadtam rá erre a témára, amikor a szakterületemhez tartozó, a Közel-Kelet összeesküvés-elméleteiről szóló A titokzatos hatalom című tanulmányt írtam. Miközben a Gamal Abdel Nasszer, Khomeini ajatollah vagy Szaddam Husszein által kifejtett paranoid eszmék eredetét kerestem vissza, rájöttem, hogy az összeesküvéstől való félelmük nem a sajátjuk, hanem nagyrészt európai és amerikai forrásokból származik. Ennek eredményeképpen a kutatásom tárgya a jelenkori arab és iráni politikától a nyugati eszmetörténetig jutott el. Mindazonáltal ez a tárgy nem illett bele egy Közel-Keletről szóló tanulmány kereteibe, ezért a vázlat az első körben feledésbe merült, hogy aztán csak akkor kerüljön elő, amikor Bruce Nichols a The Free Presstől nógatni kezdett, hogy a kutatás „hulladékát” kiadható anyaggá alakítsam. Köszönettel tartozom az ösztönzésért; ennek eredménye ez a könyv.
Hasonlóképpen köszönettel tartozom a Közel-Keleti Fórum, azaz az anyaintézményem testületének, támogatóinak és állandó munkatársainak, amiért megfelelő légkört teremtettek a könyv megírásához. Roger Donway, Paul Hollander, Richard Pipes, Gerald Posner és Arthur Waldron szívesen válaszoltak szakterületüket érintő, olykor ismétlődő kérdésekre. Kutatási asszisztenseim – Leora Aster, Seyit Ali Avcu, J. Michael Barrett, Nick Beckwith, Randy Figatner, Seth Lasser, Tamala T. Montgomery, Jacqueline Portuguese, Erika Triscari és Zena Yoslov – a könyvtári munka és az olvasás tekintetében végezték a maguk felbecsülhetetlen hozzájárulását, vidáman mozogva egyik semmihez sem kapcsolható témától a másikig.
A Commentary, The New Republic és The Wall Street Journal engedélyezte, hogy felhasználjam a könyv először az ő közléseikben megjelent rövid részleteit.
Nem akartam a szöveget úgy eltartani magamtól, hogy közben számos korlátozó szóval súlyozom le („állítólagos”, „feltételezett”, „egyesek szerint”), ezért arra kérem az olvasót, helyettesítse be ezeket képzeletben ott, ahová tartoznak.

D. P.
Philadelphia, 1997. február



EGY

ÖSSZEESKÜVÉS-ELMÉLETEK SZERTE A VILÁGBAN

Az összeesküvés-elméletek – helyesebben az egyébként nem létező összeesküvésektől való félelmek – az Egyesült Államokban valósággal virágzásnak indultak. Republikánus, demokrata és független jelöltek egyaránt magukévá teszik ezeknek az elméleteknek a némelyikét. Egyre terjeszkedő politikai intézmények (Iszlám Nemzet, a milíciák) jöttek létre ilyen elméletek alapján. Az amerikaiak nagy többsége például hisz abban, hogy John F. Kennedyt nem egy magányos gyilkos ölte meg, hanem összeesküvés áldozata lett, a fekete amerikaiak pedig az Egyesült Államok kormányát teszik felelőssé a drogfogyasztás terjedésében. O. J. Simpson azzal kerülte el a törvény előtti felelősségrevonást, hogy az esküdteket meggyőzte: a Los Angeles-i rendőrség összeesküvést szőtt ellene. Az Oklahoma City egy kormányzati épületét felrobbantó két megszállott fiatal meg volt róla győződve, hogy Washington az amerikaiakat megfosztja a szabadságuktól. A merényletnek százhatvannyolc halálos áldozata volt – köztük tizenkilenc gyermek –, ötszázötvenen sebesültek meg.
A gyanakvás még a kormány intézkedéseire is kihat. New York állam törvényhozása megköveteli az iskoláktól: a 20. század eleji ír burgonyavészt azzal a célzattal tanítsák – amint azt a rendeletet aláíró George E. Pataki, New York kormányzója megjegyezte – hogy az éhínség „a britek szándékos hadjárata volt, ekképpen vonva meg az írektől a túléléshez szükséges élelmet”. Aztán az 1995 októberére tervezett, államok közötti tanácskozást eredetileg azért hívták össze, hogy kinyilvánítsa az egyes államok elsőbbségét a szövetségi kormánnyal szemben. De amikor a szélsőjobboldal értesült a találkozóról, azt az összeesküvés-elméletet kezdte lebegtetni, hogy az egész nem más, mint sunyi kísérlet az alkotmány elveinek aláásására és az Egyesült Államok egyetlen kormány alá rendelésére – mindezt az hitelesítette, hogy a tanácskozást az ENSZ fennállásának ötvenedik évfordulójával egy időben tervezték megrendezni. A kampány olyan hatásosra sikeredett, hogy az államok egymás után táncoltak ki a tervezett találkozóból, ezért az egészet le kellett mondani, így a szövetségi államformáról tartandó vita elmaradt.
Az amerikai közélet összeesküvés-elméleteinek vizsgálata azt mutatja, hogy ezek aránytalanul nagy mennyiségben származnak két fő csoportosulástól: a politikailag érzéketlenektől és a azoktól, akik kulturális örökségük folytán sokkal fogékonyabbak az ilyen tanokra.

AZ ÉRZÉKETLENEK

Az összeesküvés-elmélet a balgák okoskodása
Richard Grenier

A politikától elhidegült rétegek közül a feketék közössége és a szélsőjobboldal hajlik leginkább összeesküvés-elméletek kovácsolására. Mindkét csoport ellenérzéseket táplál a fennálló renddel szemben, és radikális elképzelésekkel áll elő annak megváltoztatására; mindketten cselszövések terepének látják a politikai erők működését.

Az összeesküvés-elméletek a legerőteljesebben Amerika fekete közösségeiben vannak jelen. Egy vezércikkben ezt nevezték „az afroamerikai közösség életnedvének”, egy klinikai pszichológus pedig arra mutatott rá, hogy „egy afroamerikaiakat is érintő összeesküvés valószínűleg soha nem lehet eléggé erőszakolt, bizarr vagy szövevényes”. Ugyanő visszatérő témákat fedezett fel az Egyesült Államok kormányával kapcsolatos elméletekben: a kormány kísérleti nyulakként használja a feketéket, káros szokásokat erőltet rájuk, célba veszi a vezetőiket és megtizedeli lélekszámukat.
Az érzés, hogy gonosztevők markában éljük le az életünket, sokféle más módon is megnyilvánul a jelentéktelen eseményektől egészen a világméretűekig, és a vádak sem mindig a kormányt veszik célba. Apró, de sok mindenre következtetni engedő eset volt, amikor egy Tropical Fantasy nevű új és olcsó italféleség jelent meg az Egyesült Államok észak-keleti részén 1990 szeptemberében, és a következő fél évben rendkívül jól fogyott az alacsony jövedelműek körében. Az, hogy az italt gyártó New York állambeli brooklyni gyár munkásainak javarészét feketék tették ki, csak még vonzóbbá tette az italt. Ám 1991 elején névtelen röplapok jelentek meg a feketék lakta környékeken, amelyek arra figyelmeztettek, hogy az üdítőitalt a Ku Klux Klan gyártja, és „olyan stimulánsokat tartalmaz, amelyek sterilizálják a feketéket”. Bár az újságírói és rendőri vizsgálódás a vádaskodást teljesen légből kapottnak minősítette, a vásárlókban megrendült a bizalom, és az eladások 70 százalékkal estek. A Ku Klux Klannal és impotenciával kapcsolatos hasonló rágalomhadjáratba keveredtek más termékek is, mint például a Kool and Uptown cigaretták, a Troop Sport ruhák, a Church-féle sült csirke és a Snapple üdítő, ezek eladási adatai szintén zuhanásszerűen csökkentek.
Nagyobb horderejű ügyeket említve, a Malcolm X. és Martin Luther King, Jr. ellen elkövetett merényletek kapcsán szintén máig gyanakvás él a feketékben. A Louis Farrakhan vezette Iszlám Nemzet vezetői az FBI-t hibáztatják, amiért az nem nyújtott kellő védelmet Malcolm X.-nek; King esetében azt állítják, hogy az Egyesült Államok „idézte elő” a lelkész halálát. Joseph Lowery, maga is a feketék egyik politikai vezére, egyetért ezzel: „Egy pillanatig sem kételkedtünk abban, hogy a kormány ármánykodása áll Martin Luther King, Jr. halálának hátterében.”. A polgárjogi aktivista Dick Gregory, aki humoristaként korábban maga is gúnyolta az összeesküvés-elméleteket, utóbb szintén a kormány cselszövéseiben látta King, illetve az Atlantában 1979-81 között titokzatos körülmények között meggyilkolt huszonnyolc fekete halálának okát (szerinte a kormány tudósai használták fel ezeknek a férfiaknak a péniszét egy, a rák ellenszeréül készülő szérumhoz).
A két legfontosabb összeesküvés-elmélet azonban azokhoz az aggodalmakhoz kapcsolódik, amelyek szerint az Egyesült Államok kormányának egyes intézkedései kifejezetten a feketék ellen irányulnak. E vádak terjesztésében Louis Farrakhan és az Iszlám Nemzet jár elöl.
AZ AIDS ÉS A DROGOK. Az AIDS és a drogok használatának elterjedtsége a feketék között sok tekintélyes közéleti személyiséget indít arra, hogy kiálljon azon összeesküvés-elmélet mellett, miszerint a járványként terjedő veszedelmek mögött az Egyesült Államok kormánya áll. A humorista Bill Cosby úgy fogalmazott, hogy az AIDS-et „egyesek azért indították útjára, hogy végezzenek azokkal, akiket ők nem szeretnek”. A filmrendező Spike Lee pedig kijelentette (ráadásul pont egy Benetton ruházati cikkeket reklámozó hirdetésben), hogy „az AIDS a kormány által irányított betegség”. Egy késő éjszakai tévéműsorban a rap-énekes Kool Moe Dee úgy határozta meg az AIDS-et, mint a feketék ellen irányuló fajirtó összeesküvést, és mindez semmiféle ellenvetésre nem indította a műsorvezetőt, Arsenio Hallt. Egy nagy példányszámú, feketék által olvasott magazin ezzel a címlappal jelent meg: „AIDS: genocídium?” Steven Cokely a chicagói önkormányzati egykori hivatalnoka antiszemita csavarral látta el a történetet, mondván a zsidó orvosok fecskendeztek AIDS-kórokozókat a fekete kisbabákba, hiszen ez világuralmi törekvéseik fontos része. A komoly elismerésben részesült, feketék életét ábrázoló 1991-es film, a Fekete vidék egyik szereplője kifinomult összeesküvés-elmélettel áll elő a drogokat és a fegyvereket illetően: „Azt akarják, hogy kinyírjuk egymást. Azt akarják, hogy amit nem tudtak megtenni a rabszolgaság idején, azt mi magunk végezzük el egymás közt.”.
Ha még a fekete vezetők is bedőltek az efféle ötleteknek, akkor nem is meglepő, hogy egy 1990-es közvélemény-kutatás szerint a New Yorkban élő feketék 29 százaléka úgy gondolja: az AIDS-et „szándékosan hozták létre a laboratóriumokban, hogy megfertőzzék vele a feketéket”, és 60 százalékuk hiszi azt, hogy a kormány „szándékosan” teszi a drogot könnyen elérhetővé a szegény feketék számára.
Ezek a nézetek alapozták meg a „Sötét szövetség”, egy 1996 augusztusában a The San Jose Mercury Newsban megjelent háromrészes cikksorozat szenzációs fogadtatását. A szerző, Gary Webb azt sugallta: a CIA tud róla, hogy antikommunista nicaraguaiak drogterjesztéssel foglalkoznak Los Angelesben, de nem állítja le őket, mert így egészíti ki a Nicaraguába, a kontráknak küldött pénzügyi segítséget. Webb első cikkében azt állította, hogy a kokain egészen addig gyakorlatilag elérhetetlen volt a feketék lakta környékeken (például a South-Centralban), amíg az 1980-as években a CIA be nem hozta azt oda, „alkalmi áron”; ez a droghálózat „nyitotta meg az első csővezetéket Kolumbia kokainkartelljei és Los Angeles feketék lakta részei között”. A nicaraguai dílerek, erősíti meg a cikk, „találkoztak a CIA-ügynökökkel mind a drogárusítás előtt, mind a drogárusítás során”. Mindez, ahogyan a cikksorozat sugallta, a kormányt bűnrészessé tette a crack névre hallgató kokainszármazék elterjedésében.
A Mercury News az interneten még közvetlenebbül irányította rá a figyelmet a két csoport közötti kapcsolatra. Honlapjukon egy CIA logóval ellátott ruhát viselő, cracket szívó férfi volt látható. Egy ugyanitt meghallgatható rádióinterjúban Gary Webb kijelentette, hogy „a kokain, amely az 1980-as években az Los Angelesbe áramló crack készítéséhez kellett, a CIA hadseregétől származott”.
A CIA-nál végzett felülvizsgálatok mellett a Szenátus Hírszerzési Bizottsága, a Los Angeles-i seriff – aki nem talált Gary Webb összeesküvés-elméletét támogató bizonyítékot –, és számos oknyomozó cikk sem lelt rá Webb bizonyítékára. A The Washington Post megállapította, hogy „a meglévő információ nem támasztja alá azt a következtetést, mely szerint a CIA támogatását élvező kontrák – vagy egyáltalán a nicaraguaiak – jelentős szerepet játszottak volna a crack felbukkanásában, és Egyesült Államokbeli elterjedésében”. A The Los Angeles Times határozottan kijelenti: „A Los Angeles-i crackjárvány nem valamifajta felsőbb terv pontjait követte. Nem irányította sem a kontrák, sem a CIA, sem bármilyen más droghálózat.”. A The New York Times „gyenge lábakon álló bizonyítékot” talált a vádak alátámasztására. Ezek, és más leleplezések arra késztették a Mercury Newst, hogy valamelyest hátrább lépjen. A szerkesztő ragaszkodott hozzá, hogy a „Sötét szövetség” címet viselő cikksorozat csupán azt állította: egyes, a CIA-val kapcsolatba hozható személyek kokaint árultak, amely végül Los Angeles utcáira került, és nem azt, hogy a CIA jóváhagyta vagy szervezte az eladásokat. Ráadásul a CIA- logója is eltűnt a honlapról.
A visszakozás mindazonáltal nem gyakorolt nagy hatást a feketék vélekedésére, amely a „Sötét szövetség” létét széles körben igaz tényként fogadta el. Vezetőik rögtön mellé álltak. Jesse Jackson a CIA-n keresztül a kormányt vádolta, hogy „részt vesz a drogforgalmazásban”. Dick Gregory kierőszakolta, hogy letartóztassák a CIA főhadiszállása előtt, és kijelentette: „Ezeken a falakon belül van a bizonyíték, amely megerősíti, hogy a CIA feketék elpusztításában segédkezett. Ezt fajirtásnak hívják.”. Maxine Waters, a kongresszus Los Angeles South-Central negyedéből származó tagja egy gyűlésen azt mondta: „A hatalom birtokosai tudtak róla, kacsintottak, biccentettek, a mi gyermekeink pedig Los Angelesben sorra haltak meg.”.
A fekete újságírók felkapták a témát, és már rohantak is vele. Derrick Z. Jackson így írt a rovatában a Boston Globe-ban: „egyetlen végkövetkeztetés vonható le, amely szerint Ronald Reagan igent mondott a crack-re és feketék életének rombolására itthon csak azértz, hogy a komcsik leöldösését támogathassa külföldön.”. Wilbert Tatum, a The Amsterdam News szerkesztője „teljesen hihetőnek” találta az állítást. Egy vezércikkhez mellékelt karikatúra egy CIA ügynökökkel megtömött teherautót ábrázolt, amely a város fekete részein halad keresztül, miközben a crackcsomagokat dobálnak ki belőle. Az összeesküvés-elmélet a maga sajátos kereskedelmi formáját is megteremtette, hiszen Los Angeles-i kereskedő a következő felirattal árusítottak baseball sapkákat: „C.I.A. Crack Inforcement Agency” (Crackre Szoktató Ügynökség).
A CIA elleni vád aztán alapot szolgáltatott egy még elsöprőbb vádaskodásnak. Kobie Kwasi Harris, a San Jose Állami Egyetem Afroamerikai Tanulmányok Tanszékének vezetője nagyobb szabású tervet fedezett fel: „Ha Amerika választhatna, akkor inkább egy széteső, bűnöző életmódot folytató fekete közösséget szeretne, mintsem egy szervezett, radikális közösséget.”. Barbara Boudreaux a Los Angeles-i iskolaszéktől bejelentette, hogy létezik „egy felsőbb terv”, amely „minden, a világon megszülető gyermek tömeges kiirtására irányul, különösen Los Angelesben és Comptonban”.

A Kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi könyvéről írtunk:Összeesküvések – A paranoia évezredes története