FőképA hiánypótló kiadványok mindig nagy megbecsülésnek örvendenek a DVD-gyűjtők körében. A helyzet ráadásul akkor különösen izgalmas, ha a kiadó egy adott életműsorozat megjelentetésébe kezd bele.
És bár nem tudni, ez Kitano Takeshi esetében még hány címig tart, kétség sem férhet hozzá, milyen fontossággal bír Japán talán legismertebb kortárs szerzőjének három korai munkája.
A rendhagyó hármas már csak azért is izgalmas, mert lényegében ez képezi a rendező munkásságának bűnfilmes szakaszát.

Noha a sorrendet kissé megborítva a legkésőbbi Szonatina már jó ideje kapható, az egységes és tetszetős dizájnt, valamint a baráti árat látva semmi okunk nem lehet panaszra.

Elolvasva az Erőszakos zsaru szinopszisát, teljesen átlagos zsarufilmre számíthatnánk: barátja halála után az egyébként is agresszív természetű hekus bosszúhadjáratba kezd, és lépésről lépésre leszámol a helyi bűnszervezet tagjaival, hogy aztán persze szembekerüljön az egész vérengzés elharapózásáért felelős gengszterrel.

A B-filmes mélységű sztori persze egy igazi szerző kezei közt egészen más alakot ölt: mint minden egyéni hangvételű alkotó esetében, ezúttal is annak lehetünk tanúi, hogy egy unásig ismert történetet (és, távolabbról, egy alműfajt) az adott szerző saját látásmódja szerint dolgoz fel.
Az Erőszakos zsaru tökéletes példája ennek, mert bár első filmként itt-ott nem mentes sutább megoldásoktól (?), van annyira egyéni és átgondolt, hogy minden bűnfilm-kedvelő izgalmas darabként üdvözölhesse.

A karrier későbbi munkáiban véglegesen definiálódó, jellegzetes Kitano-stílus persze már itt is tetten érhető, a sarokköveit jelentő minimalizmusban, ismétlésben és ellipszisekben egyaránt. A talán leginkább szembeötlő tulajdonság ez esetben pont az első: kevés kameramozgással, és egyáltalán, kevés filmes eszközzel dolgozó alkotással van dolgunk – ingerszegénynek persze csak azok nevezhetik, akik nem vevők az érzékeny, kimunkált kompozíciókra és a kevéssel sokat mondó, finom megoldásokra.

Kitano filmjeinek szintén visszatérő eleme az ismétlés, legyen szó vizuális, vagy tartalmi megoldásokról, bár ez igazán később lesz hangsúlyos az életműben; ugyanakkor a kihagyások már szerves részét képezik az Erőszakos zsarunak is.
A hézagosabb elbeszélés az amerikai filmek (többnyire) szájbarágós stílusához szokottaknak elsőre talán nehezítést jelent; a történet maga ugyan egyszerűbb nem is lehetne, csak a szokatlanul adagolt információk jelenthetik a nehezítést a befogadó számára.

Fokozottabb figyelemmel és a sajátos kitanói esztétika elfogadásával mindenesetre különleges élményben lehet részünk: szűkszavú, rezignált, néhol pedig kirobbanóan erőszakos zsarufilmet látunk; kemény és illúzióvesztett történetet, melynek keserű tanulságát a végső tűzpárbajt követő mondat tisztán és egyszerűen meg is fogalmazza.
Súlyos állítás egy nem kevésbé kemény film végére – persze aki emlékszik a Szonatina zárására, az már valószínűleg úgysem fog különösebben megütközni.