Főkép

Charles Lutwidge Dodgson (ismertebb nevén Lewis Carroll) 1832. január 27-én született Daresburyben, és 1898. január 14-én halt meg Guildfordban. Hogy mit csinált a két dátum közötti 66 évben? Számos dolgot, hiszen anglikán lelkész, matematikus, író, költő és fotográfus is volt. Életét és munkásságát talán valamikor később alaposan kivesézzük, ám most irodalmi tevékenységének legismertebb, leghíresebb, a világ szinte minden nyelvére lefordított darabjára koncentrálunk. Ez pedig nem más, mint az 1865-ben megjelent Alice Csodaországban. Ami sokkal inkább szürreális álom, melynek logikája közelebb áll a játék- vagy bármely matematikai elmélethez, mint a gyermeki közvetlenséghez és játékossághoz. A történet ihletői a Christ Church-i egyetem (itt tanított Lewis) dékánjának lányai, Lorina, Alice és Edith Liddell. Különösen a középső, Alice állt közel a szerző szívéhez, hiszen neki írta ezt a történetet, eredetileg Alice kalandjai a föld alatt címmel.


Érdekes, hogy a legenda szerint maga Viktória királynő is el volt bűvölve a kíváncsi kislány kalandjaitól, valamint a különös szabályok szerint működő és furcsa szereplőkkel telezsúfolt Csodaországtól. Lehetséges, hogy nem vette észre, hogy az Alice Csodaországban a korabeli Anglia torzképe; hogy a Szív Királynőben felismerhetőek egyes tulajdonságai; mi több, férje határozatlansága is kifigurázásra kerül? Vagy lehet, hogy mindez csupán belemagyarázás? Mint ahogy az is, hogy a könyvben tetten érhető az angol igazságszolgáltatás, az iskolarendszer, vagy éppenséggel a sportszenvedély kifigurázása?


Nem tudhatjuk. Az mindenesetre igaz, hogy Lewis Carroll könyvei nem könnyű olvasmányok, hiszen csak abban az esetben élvezhetőek, ha rájövünk a szabálytalanság szabályaira. Ami ugyebár nem könnyű. Pláne nem a gyermekeknek. Ezért nem csoda, ha például az Alice Csodaországban nem mindig aratott osztatlan sikert a fiatal olvasók között. Hiszen ha jobban belegondolunk, a mű igencsak távol áll a mesehagyományoktól, mi több, inkább a modern abszurd drámákkal rokonítható.

Amellett viszont nem mehetek el szó nlkül, hogy a most megjelent kötet illusztrátora, Szegedi Katalin (akinek egyik legkedvesebb irodalmi élménye történetesen az Alice Csodaországban) milyen tökéletesen ragadja meg és adja vissza a műben rejlő sokrétűséget. Ami nem véletlen, hoszen mielőtt nekiállt a munkának, sok-sok időt szánt kutatómunkára, melynek segítségével igyekezett minél jobban megismerni a rendkívül érdekes és összetett személyiségű szerzőt, illetve azt a többrétegű, szabad asszociációkra inspiráló gondolathalmazt, ami valójában maga a mű. Gyönyörű képei bizonyítják: sikerrel járt. Bár Katával kapcsolatban bevallottan elfogult vagyok, eddig talán ez a kötete tetszik a legjobban. Pedig nem ez a legszebb. De ez a legkiforrottabb, legkomplexebb. Ebben érzem azt, hogy a képek szinte életre keltik a mesét. Önmagukban. Szavak nélkül is. A Kata által alkalmazott kollázs-technika pedig nem hogy idegen a témától, hanem éppen felerősíti annak szürreális mivoltát. Persze a képekre ragasztott tárgyak felületesen szemlélve nem biztos, hogy tetten érhetők, ám kellemes szórakozást jelenthet megkeresésük.


Mint ahogy a történetnek, a képeknek is többféle értelmezése létezik. Ez függhet életkortól, napszaktól, hangulattól, és még sok minden mástól. Arról nem is beszélve, hogy Kata minden eddiginél több játékos, szellemes utalást helyezett el képein, melyek hidat képeznek a klasszikus és a modern, a biztonságos és az ismeretlen, az autentikus és a szürreális között. Aki pedig nem akar időt és energiát fektetni a keresgélésbe, menjen el a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtára Kisgalériájába, ahol 2007. május 3-ig megtekinthető Szegedi Katalin Alice Csodaországban című kiállítása. Ahol igenis tetten érhetőek a szabálytalanság szabályai…

Kapcsolódó írás:

Ötven nagyon fontos gyerekkönyv