FőképKi ne ismerné a szépséges aranyhajú leány, Raponc (eredetileg Rapunzel) történetét, akit a gonosz „boszorkány” egy sötét erdő rejtekében álló, ajtó nélküli magas toronyba zárt, ahová csak a lány leeresztett hajfonatán lehetett feljutni?

A Grimm testvérek nevéhez fűződő mese gyakorlatilag mindent megtestesít a szememben, amit az általuk összegyűjtött történetek képviselnek: a gyermeki naivitás gonoszsággal keveredik, ami nem ritkán horrorisztikus elemekkel társul.
A végkifejlet pedig nem minden esetben megnyugtató, hiszen az erkölcsi rend, nem mindig áll helyre.

A moralizálás Az aranyhajú lányból sem hiányzik, bár ha jobban belegondolunk, kis túlzással (egyeseknek belemagyarázásnak is tűnhet), több bibliai utalást is felfedezhetünk.

Elsőként van a falánkság, mint a hét „főbűn” egyike (egy várandós édesanya az ablakából kitekintve megkívánja a szomszéd „boszorkány” kertjében termő friss salátát), amit követ a lopás (az asszony férje megpróbálja ellopni a salátát, de a banya rajtakapja), mint a Tízparancsolat hetedik parancsolatának megszegése.

Aztán következik a jól megérdemelt büntetés, ami meseszerűen túlzó (a „boszorkány” éktelen haragjában a születendő gyermeket magának követeli), s ettől kezdve már ki is léptünk az ismerős hétköznapokból a fantázia világába.
Ahol vannak ördöngös asszonyok (vagy ha úgy jobban tetszik, boszorkányok), furcsa épületek (ajtó nélküli magas torony), és nem utolsó sorban királyfiak.

Ahol nem csupán a törvények ellen vétkezők bűnhődnek, hanem az ártatlan gyermek is, aki még szerencse, hogy nevelők és pszichológusok nélkül képes ép elmével megérni a felnőttkort, s szemre csinos leányzó válik belőle. Akibe nem csoda, hogy beleszeret a királyfi.

Nem emlékszem pontosan, melyik szakirodalomban olvastam, hogy a gyerekek nem azért kérik újra és újra kedvenc meséjüket, mert annyira szeretik, hanem mert még nem dolgozták fel magukban azt, így rejtett időhúzással igyekeznek utolérni önmagukat.
Abban azonban biztos vagyok, hogy ezt a mesealbumot nem csupán ezért fogja újra és újra kérni a csemete, hanem a csodás illusztrációk miatt is. Merthogy a kevéske szöveget kísérő képeket nem elég egyszer vagy kétszer megnézni.

Szegedi Katalin gyerekbarát megközelítéssel fest, képei nem absztrakt alkotások, hanem a kiskorúak számára is könnyen felismerhető figurák, hátterek és tárgyak csoportjai. Mindezt áthatja valami belülről fakadó derű vagy rácsodálkozás, ami még az ijesztő jeleneteknél is felfedezhető.
Ráadásul nem puszta festményekről van szó, az akril és kollázs technikával készült képek kézzelfogható tárgyakkal egészülnek ki: szárított paprika, magvak, csipketerítők, tollak, hogy csak párat említsek ezekből a „pici kincsekből”.

A képek egy részét volt szerencsém annak idején élőben látni a gödi kiállításon, ezért van összehasonlítási alapom. Tény, egészen más hatásuk van a térbeli kiegészítőknek kétdimenziósan. Ami igazán fura, hogy nem tudnám megmondani, melyik a jobb (élőben a falon, vagy nyomtatott képként).

Hosszasan ecsetelhetném, miért tetszenek ezek a képek, de ennél sokkal érdekesebb, hogy a befogadóközönség a jelek szerint nem szorítkozik hazánkra, elvégre a könyv első ízben még 2005-ben, Dél-Koreában jelent meg, ahol a Koreai Kiadók Szövetsége beválasztotta a Koreában megjelent legjobb könyvek közé.