Főkép

Bárki fejében fogant is meg az idea, kétségtelenül zseniális ötletnek bizonyult felkérni hét befutott, ám még nem kanonizált fiatal alkotót, hogy egy téma, a bibliai hét főbűn köré csoportosítva írjon meg hét elbeszélést, ki-ki saját vérmérséklete és írói hajlama szerint. A végeredmény egészen fenomenális. Az igaz, hogy többnyire időbe telik, míg egyikük stílusa után megszokjuk a másikét, de mire egy-egy elbeszélés valóban „beindul”, már teljesen magával sodor vagy maga a téma, vagy a remekbeszabott megvalósítás.

A hét író közül legtapasztaltabbnak számító Orbán János Dénes egészen pazar szatírával állt elő. Novellája legfeljebb a „csoda” puszta tényével eltorzított tükröt tart a magyar rögvalóságnak, és meg kell valljam, hogy Hajnóczy Péter gunyoros, társadalombíráló novelláinak olvasása óta nem mulattam ennyire senki írásán sem.

A politikai töltetű humornak egyetlen buktatója lehet csupán, bármennyire igyekezett is az ifjú, brassói születésű író megtartani a pártsemlegességet: a novelláéhoz fogható égi közbeavatkozás következtében könnyen avíttá válhat az egész témafelvetés. Ám az a rossz sejtelem gyötör, hogy még száz év múlva is ugyanilyen megosztott, ugyanígy csak egy csodával egységbe hívható marad esztelenül pártoskodó nemzetünk.

Tisza Kata szintén csodát művel, ám nem a fikción belül, hanem magával az írással. Megvalósítja a megvalósíthatatlant, és sikerül elfogadható - mit elfogadható, lenyűgöző - írói bravúrral kikerülnie valahogy az egyes szám második személyű elbeszélés paradoxonát. Ráadásul hiába hittem úgy, hogy legutóbb megjelent kötetével már papírra vetett minden lehetséges történetet a szex-szerelem-bujaság toposzában, és ezzel végleg pontot tett az évszázados témára, kegyetlenül meglepett, és úgy tudta megfogni a problémát, hogy ismét át kelljen értékelnem minden eddigi meggyőződésemet a nő és férfi közötti kapcsolatokat illetően.

Orbán János Dénes elbeszéléséhez hasonlóan hihetetlenül szórakoztató, és Tisza Kata letisztultságával, szintaktikai virtuozitásával vetekszik Ficsku Pál fergeteges anekdotája a kivénhedt nőcsábászokról, kiknek történetét egy csapos bőrébe bújva, és egy csaposéra emlékeztető fesztelenséggel meséli el a másik „öreg”, az erdélyi költőhöz hasonlóan már a kilencvenes években is nívós lapokban, kiadványokban publikáló „utolsó lakossági író”.

Karafiáth Orsolya és Hazai Attila önmagukat hozzák. Az extravagáns életvitelű költőnő prózaíróként is megállja a helyét, bár mondatai elsőre közel sem olyan gördülékenyek, mint akár saját verssorai, akár társai prózája, ám ez a hiúságában elsekélyesedett Cosmo-lány megszemélyesítésének is betudható. A cselekmény viszont feszültséggel teli, remek gondolatritmus-érzékkel megvalósított elbeszélésben bomlik ki, és a cseppet sem rejtett mondanivaló is úgy gyomorba vág, ahogy csupán kevés frivolnak induló darab.

Hazai, a magyar minimalizmus doyenje ugyancsak megkavarja a restségről kialakult bizonyosságainkat, hiperrealisztikus leírásaival pedig jókora adag humort és iróniát sikerül becsempésznie az akár filozofikusként is jellemezhető ál-televíziós műsorszövegbe.

Gerlóczy Márton története egészen nagyszerű, és tagadhatatlanul felkavaró, ám kissé zavar benne a nem mindenütt hibátlanul kisimított stíluselegyítés, a tizenkilencedik századi nagyromantika kiszólogató elbeszélői hangütésének és a huszonegyedik századi tiniszlengnek egyfajta posztmoderneskedő vegyítése

Szintén posztmodern paródia Szabó Stein Imre fiktív naplórészlete, ami viszont - vagy inkább szintén, a Gerlóczy-novellához hasonlatosan - a téma felettébb komoly megfogásával lóg ki egy kicsit az elbeszélések sorából.
No de nem csak valójában keserű, mégis felszabadító kacagásból áll az élet.

Igazi irodalmi csemegét kap tehát bármely merész szellem, aki kezébe veszi ezt a hét, egyenként egy szuszra elolvasható, letehetetlen novellát. Ha még sok, a Főbűnösök-höz hasonló tematikus antológia születik, kiadójuk minden bizonnyal belopja magát a magyar könyvkedvelők szívébe, de ha csak ez az egyetlen marad, már akkor is olyasmit tettek le az irodalom asztalára, amivel csak kevesen dicsekedhetnek.

Tartalom:
Orbán János Dénes: Hallal és kenyérrel (Falánkság)
Karafiáth Orsolya: Hatóidő (Hiúság)
Gerlóczy Márton: Az egy pete (Harag)
Tisza Kata: Az első közös hat pohár (Bujaság)
Ficsku Pál: Szinglikék (Irigység)
Hazai Attila: Lustaság mostanság (Lustaság)
Szabó Stein Imre: Pontos idő (Fösvénység)