Főkép

Amilyen régen vártam már, hogy legalább egy koncert alkalmával, akár nézőként is találkozhassak a numetal számomra legkarakteresebb bandájával, a Deftoneszal, annyira nehézkesnek bizonyult egy tényleges interjú kivitelezése.

Az egész azzal kezdődött, hogy a feszített tempójú turnézás miatt, a fiúk egyszerűen kidőltek, és ezért egyrészt csúsztak a beszélgetések időpontjai, másrészt az ebből fakadó időhiány miatt a nuskul.hu ifjú riportereivel együtt kellett lebonyolítani az ügyletet.

Mondanom sem kell, hogy a szűk körű sajtótájékoztató és a kibővített keretek között zajló faggatózás öszvérsarja közel sem ideális körülményeket jelentett ahhoz, hogy mélyrehatóan kitárgyaljuk az engem érdeklő - a banda tagjainak viszont nyilvánvalóan banálisnak, ezerszer lerágott csontnak ható - témákat.

Ám nem kellett sokat várnom, hogy rájöjjek, nemhogy a nem mindennapi helyzet abszurd, hanem a fiúk sem veszik igazán komolyan magukat - avagy az újságírókat. Ennyit a prekoncepciókról.

Pedig a Deftones lemezeit hallgatva korábban eszembe sem jutott volna, hogy magasról tesznek a világ bajaira, és legszívesebben egy korsó hideg sör, vagy más kellemességek kíséretében élik az életüket.
No de mindegy. Végül is előkerültek, és komiszságuk ellenére kifejezetten élvezetes csevely zajlott le a hat fősre dagadt társaságban, amint letudtuk a kötelező (vagy inkább ajándék) közös bandafényképezést.
Közösön persze annyit kell érteni, hogy a Deftones tagjai karöltve falhoz álltak, és engedték, hogy minden fényképezőgéppel felfegyverzett zsurnaliszta kattogtasson egy kicsit.

Stephenhez és Chihez csatlakozva eleve gyanúsnak kellett volna ítélnem a vakítóan fehér fogakat, ám besétáltam a csapdába, és először arról próbáltam faggatni a fiúkat, hogy miért nem akarják, hogy bepréseljék őket a numetal skatulyába.
Egyértelműen olyasmi választ vártam, hogy „mert mi inkább art-rock vagy effélék vagyunk”, ám Stephen kurtán elintézte az ügyet azzal, hogy kacagva kijelentette: „mert nu-rap-metalt játszunk”.
Aztán szerencsére hozzátette, hogy „mindenféle kategóriába besoroltak már minket, amit játszottunk, de semmit nem jelent, hogy minek nevezik a zenénket”.

Arra a kérdésre ellenben, hogy miben különböznek a többi modern bandától, határozottabban felelt. „Más etnikumúak vagyunk. Kivéve a menedzserünket. De ő is azt hiszi magáról, hogy az. Ha csukott szemmel hallgatod, azt gondolnád, hogy mexikói vagy fekete, aki ki szeretne törni.”
Ekkor, mintegy végszóra, harsány kacagást kiváltva, megszólalt maga a Ganésa istenhez hasonlatos turnémenedzser is, és további vitának nem volt helye.

Az is érdekelt volna még a témánál maradva, hogy miért nem említik több helyen fontos és közvetlen hatásként a crossover-metal-ős Faith No More-t, amikor Stephen egyik kedvenc zenekaraként említi őket egy honlapon.
A válasz ismét csak kikerülte a lényeget, és Stephen újfent rövidre zárta az ügyet: „Olyan sok hatás ért minket, hogy lehetetlen lenne mind felsorolni. Szeretnék egyikhez sem hasonlítani. Egyszerűen élvezem a muzsikájukat.
A mi zenénk részben olyan, mint mások egyes elemei, de mégis a miénk lesz, mert olyan sok részelemből állítjuk össze.
Nincs recept rá, de mindig az a vége, hogy nekiállunk, és csinálunk valamit, ami tetszik nekünk, és ha nekünk tetszik, akkor meggyőződésünk, hogy másoknak is tetszeni fog.”

Ezek után a turnéra igyekeztem terelni a szót. Mi lehetett volna jobb kérdés az előző napi bukaresti vendégszereplés után (azt, hogy előttük konkrétan a magyar a Subscribe szerepelt, arról a nuskull.hu-s srácok világosítottak fel), hogy megkérdezzem, meghallgatják-e az előzenekarokat, vagy egyáltalán belehallgatnak-e a helyiek zenéibe.
Stephen válasza megint csak fölöttébb rövid volt: „Ha van rá időnk, igen”.

Mivel feladta a magas labdát, rákérdeztem, hogy van-e idejük. Talán nem meglepő, hogy Stephen ezt vágta rá: „Néha igen, néha nem.”
Majd Chi hozzátette, hogy mostanában állandóan egyik helyről a másikra repültek, és nem nagyon adódott alkalmuk másokat hallgatni, de Bukarestben belehallgattak a felvezető zenekarok produkcióiba.

Amikor azt próbáltam megtudni Chitől, valódi életérzésből fakad, vagy puszta l’art pour l’art önkifejezés, hogy a zenekar muzsikáját érezhetően az élettel vagy a világgal való elégedetlenség és a frusztráció határozza meg, ismét csak humoros választ kaptam: „Az együttes többi tagjaival való elégedetlenséget fejezi ki. Abe-bel vagy Frankkel elégedetlenek vagyunk.”
Ezt már Stephen sem bírta kellő komolysággal, és megállapította, hogy: „Körbe-körbe megy a dolog. Néha még vele (mármint Chivel) is elégedetlen vagyok.” Ehhez még komolykodva hozzátette, hogy egyikük sem tanult zenét, szóval „az egész egy nagy szar”. Majd felnevetett.

Ekkor a nuskull.hu-s fiúknak adtam át a szót, hogy ők is kellően kiélvezhessék a helyzetet. Kérdésük az októberre várt új albumra vonatkozott.
A válasz: „Meleg tánclemez lesz. Mint Cher albumai.”
Egy kis jópofizás után végül annyit sikerült kiszedni Chiből és Stephenből, hogy Deftones lemez lesz, de a részleteknek egyelőre titokban kell maradniuk. Legfeljebb annyit árulhatnak el, hogy „Önmagunk kliséjévé váltunk. Lesznek keményebb és lesznek lágyabb dalok.”

Stephen ezek után hosszasabb magyarázatba fogott, aminek lényege annyi volt, hogy továbbra is dinamikus marad a zenéjük, de egyre több, egymással sokszor hadilábon álló elemet igyekeznek benne összevegyíteni.
Amikor a malibui felvételekre terelődött volna a szó, és előkerült a dominózás, a piálás, a fű témája is, megszólalt a Deus ex machina és határozottan véget vetett a további kérdezősködésnek.

Kapcsolódó írások: Deftones koncert, Petőfi Csarnok, 2006. június 26.