Főkép

Valószínűleg akkor lennék nagy bajban, ha egyszer alaposan – vagy akár csak felületesen – el kellene magyaráznom, miért szeretem Mahlert. Pedig nem kellene szeretnem. A romantikusokkal mindig is hadilábon álltam, Mahler pedig szinte a romantika enciklopédiája. De szeretem. Nagyon.

Éppen ezért is vártam nagy érdeklődéssel a 7. e-moll szimfónia új felvételét Daniel Barenboimmal. Az 1905-ben született „Az éj dala” elnevezésű mű egyike Mahler legkevésbé kedvelt és legkevésbé sikeres zenekari darabjainak. Hogy miért? Mahlerre jellemző volt a már-már abszurd teatralitás és bizarr túláradás, amelyek ebben a szimfóniában a legnyilvánvalóbbak. De könnyű lenne ennek bedőlni, és nem odafigyelni a mű legnagyobb értékére: a kreativitásra. Hirtelenjében nem is nagyon tudok felidézni olyan zenekari művet a korból, amiben ennyi ötlet, ennyi szellemesség, ennyi eredetiség lenne. Hol van a 7. szimfónia fényében Cesar Franck d-moll szimfóniája, amely lezárta a romantika korszakát?

Mahler minden egyes szimfóniája tematikus mű. Akár programzenének is lehetne hívni, vagy mai fogalommal élve mondjuk konceptalbumnak. A 7. egy hosszú és örömteli utazás története a sötétségből a fény felé, amely fény nem a túlvilágé, hanem az evilágé. Mahler a 7.-nél visszatért az öttételes formához: két nagy, hosszú tétel fog közre három rövidebbet. Talán az első tétel a legimpresszívebb, hisz olyan harmóniai kísérletezést jelenít meg, amely még Mahlertől is szokatlan.

A zeneszerző sok munkája nevezhető akár hangulatfestő műnek is, ami első hallásra akár degradáló is lehet, pedig nem az. „Az éj dala” szimfónia erre talán az egyik legékesebb példa. Hihetetlen fantáziával és eredetiséggel festi meg előttünk egy éjszakai séta minden apró mozzanatát. Egyszerre félelmetes és andalító, egyszerre titokzatos és kristálytiszta. Mahler ötletei önmagukban is elképesztők, de a hangszerelése még inkább azzá teszi. Ez a III. tételnél a legszembeszökőbb. Az „árnyékos” (Schattenhaft) elnevezés valóban helytálló. Az éj árnyai, sötét tájképei valóban borzongató feszültséget teremtenek, amely a végén egyfajta haláltáncban csúcsosodik ki.

A szimfónia V. tételét Mahler életművének egyik leggyengébb tételeként tartják nyilván. Azt el kell ismernem, hogy a 6. vagy a 4. szimfónia utolsó tételei valóban jobbak, és itt valóban oda kel figyelni, de mivel számomra organikusan zárja le a művet, ezt a nézetet nem osztom. Nem könnyű, nem egyszerű, de az előző négy tétel alapján számomra ez a logikus befejezés.

Barenboimról mit is lehetne mondani? Talán annyit, hogy karmesterként sokkal komolyabb dolgokra képes, mint zongoristaként. A berlini Állami Operaházé kiváló zenekar, remekül együtt dolgoznak a karmesterrel. Értő, lendületes, pontos és nemegyszer magával ragadó módon szólaltatják meg Mahler életművének egyik legnehezebb és legabsztraktabb darabját.

A lemezen elhangzó számok listája:
1. I. Langsam – Allegro con fuoco
2. II. Nachtmusik I: Allegro moderato
3. Scherzo: Schattenhaft
4. IV. Nachtmusik II: Andante amoroso
5. V. Rondo-Finale: Allegro ordinario – Allegro moderato, ma energico