Főkép

Hétmillió eladott lemez. Az nem kevés. Óhatatlanul gyanús. Volt egyszer egy Elvis-album, a címe: 50.000.000 Elvis-rajongó nem tévedhet. Nem is tévedtek. De az akkor volt, majd’ negyven vagy még több éve. És Elvis-rajongókról volt szó. Manapság már eleve gyanús, ha valami jól fogy. Ennyire jó lenne? Ugyan, legyintünk, ennyire jó a promóció.


A hétmillió Blunt-rajongó nem tévedett. Ez csak most esett le igazán. A kérdéses albumot – Back to Bedlam – nagyon szeretem, de eddig mégsem értettem Blunt titkát. Mert még az is van neki.

Amikor a kezembe vettem ezt az albumot, mindennél jobban érdekelt, hogy tud-e zenélni. Mármint képes-e kiállni egy rakás ember elé, aztán fogni a gitárját, bendzsóját, kazoo-ját, és jön-e ki neki hang a torkán, képes-e lefogni két akkordot. Meg ilyenek.

A DVD-n található koncertet a BBC rögzítette stúdióban. Jött Blunt, odaállt a zenekara elé, és énekelt. A zenészek meg kísérték, a vokálosok vokáloztak, a vonósok húzták. Gyorsan felültem a fotelben. Lehet, hogy van ilyen 2006-ban? Jön egy énekes, ír pár dalt, sikeres lesz – és megérdemli? Meg. Arról, hogy a zenéje milyen, már írtam. De a képem róla egészen átalakult.

A dokumentumfilmből megtudtam, hogy Blunt katonacsaládban nőtt fel, szolgált Koszovóban, aztán Angliában röhejes egyenruhájú lovaskatonaként. Közben meg írt dalokat, és készült arra, hogy mi lesz vele, ha leszerel. Mindezt megejtő, lefegyverző őszinteséggel meséli el, jókedvűen, nem kevés szerénységgel – és öniróniával.

Ahogy néztem a koncertet, egy érzés kerített hatalmába, amit nem tudtam kiverni a fejemből, lerázni magamról. Időutazás. Ilyet már láttam. A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején. Egy srác farmerben, gitárral, hosszúkás hajjal áll, mögötte egy rakás aggasztó kinézetű figura mindenféle hangszereken játszik.

Az sem véletlen, hogy a tipó, amit az albumain használnak, olyan, amilyen. A virág-nemzedék hőskorából származik, a ’60-as évek harmadik harmadából. „Gyereket csinálj, ne háborúzz.” Ők voltak azok. Akkor álltak ki így emberek gitárral, és általában két dologról énekeltek: vagy arról, hogy lázadni kell a kormány ellen, mert az háborúzik, vagy arról, hogy jajistenem, nekem most mennyire nagyon rossz. Nem véletlen, hogy akkor szinte félistenként imádták őket. Ahogy az sem, hogy mára senki sem emlékszik a bagázsból Donovan kivételével senkire. Pedig olyan sokan voltak, hogy legalább egy századot kitettek volna Vietnamban.

A koncert közönsége hasonló tekintettel néz Bluntra. De egy percig sincs ugyanarról szó. Blunt arról énekel, hogy szar dolog a veszteség, és nem szenveleg. Arról énekel, hogy a háború szörnyű, és nem a kormányt meg a politikusokat hibáztatja. Ez benne a fantasztikus. Ezért fogyott eddig hétmillió az albumából, és az év végére újabb hétmillió fog elfogyni belőle. Legalább.

Nem nehéz észrevenni a dalai és hangja alapján a hasonlóságot például a Coldplay nevű csapattal. De a Coldplay frontembere mindenféle ejtőernyőkről meg órákról meg ócska napokról danolászik, miközben a haját fodrász tépte, és biztos cudar egy tinikora volt neki.

Blunt ezzel szemben ott volt. Koszovóba magával vitte a kameráját, és filmezett (a dvd-n szereplő dokumentumfilmben részleteket is láthatunk.) Ott egy dolog volt fontos. Hogy életben maradjon. Mert rá ugye olyan puskából meg ágyúból lőttek, amiben töltény van, ami meg leviszi az ember fél fejét, és az oldalából akkora darabot szakít ki, mint egy focilabda. Ilyenkor egy pillanat alatt átértékel az ember mindent. Amikor sekély sírokról énekel, látjuk a sekély sírokat, amibe olyan embereket temettek, akiket tőlünk alig párszáz kilométerre a saját honfitársai öltek meg, mert másnak vallották magukat, mint azok, akiknek nagyobb puskájuk volt.

Blunt nem egy észbontó zeneszerző. Énekesnek sem az. A szövegei sem önálló értékű irodalmi alkotások. De őszinte. Sallangoktól mentes. Nem akarja túlbonyolítani magát, a dalait. Arról énekel, amit látott, amit érez. És amikor egy szál magában énekli a „You’re Beautiful” című dalt, akkor abba beleborzong az ember. Ami műanyag van benne, az a cipőjének a talpa. És nem az érzelmei, a gondolatai.

Ezért olyan piszkosul sikeres. Mert van egy nemzedék, vagy egy nemzedéknek egy része, akik beleuntak a műanyagba, műnyüglődésbe, a fodrásztépte hajakba, a pszichiátertépte érzelmekbe, a méregdrága sportkocsikba, a drága mérgekbe, amit az énekesek magukba tömnek, a nyavalygásba, a sekélyességbe. És felnéznek Bluntra, mert kiáll, és vállal. Nem bevállal, hanem vállalja: ez vagyok, velem ez történt, gondolom, veletek is.

Ennek a komplett dokumentációja található meg a dupla albumon. Az első egy DVD a már említett BBC-koncerttel, számos videoklippel (meg hogyan készült kisfilmmel), egy interjúval, fotógalériával, dokumentumfilmmel, felirattal, 5.1-es vagy Dolby Surround hanggal. A másik meg egy CD, egy írországi koncert.

És az egész egy fiatal srácról szól, aki már tizennégy évesen énekelni akart, meg gitározni, és jó tíz évébe, egy rakás szenvedésébe, iszonyú mennyiségű munkájába, sok türelmébe és kitartásába került, hogy azt csinálja, amit akar. Énekelni. Őszintén, hitelesen, hihetően. Nem tudom, mi lesz belőle. Nem tudom, mennyire darálja be a zeneipar meg a hírnév. De ezt az albumot nem lehet elvenni tőle. Ahogy tőlünk sem.

A DVD-n elhangzó számok:
1. Billy
2. High
3. Wisemen
4. Goodbye My Lover
5. Tears And Rain
6. Out Of My Mind
7. So Long Jimmy
8. You’re Beautiful
9. Cry
10. No Bravery
11. Where Is My Mind

A CD-n elhangzó számok:
1. Wisemen
2. High
3. Cry
4. Goodbye My Lover
5. So Long Jimmy
6. Sugar Coated
7. You’re Beautiful
8. Billy
9. Fall At Your Feet
10. Tears And Rain
11. No Bravery
12. Where Is My Mind

Extrák:
Videklipek és Hogyan készült (High, Wisemen, You`re Beautiful, High)
Being Blunt – dokumentumfilm
Interjú
Fotógaléria

Diszkográfia:

Back to Bedlam (2004)
Chasing Time: The Bedlam Sessions (2006) DVD+CD
All the Lost Souls (2007)