Főkép

Dashiell Hammettben tisztelhetjük a krimiirodalom úgynevezett hard-boiled-iskolájának alapítóját: regényalakjai keményfejű, sokat látott, cinikus férfiak; szeretik a piát és a nőket, de mindenekelőtt saját törvényeik, játékszabályaik szerint élnek. Nem riadnak vissza semmitől; olykor egy-egy pofont is képesek kiosztani, de elsősorban éles eszükre támaszkodnak. A mennyiséget tekintve szerény, de hatásában nagyon is jelentőségteljes életmű minden fontosabb darabja eljutott a mozis adaptációig (sőt, A cingár feltalálóból – az alapregény főhőseinek megtartásával – népszerű, hat részes sorozat is készült), azonban egyedül A máltai sólyomnak sikerült máig megingathatatlan státuszba kerülnie a bűnügyi filmek történetében.

Ahogy Hammett az írott szavak tekintetében számított úttörőnek, úgy az 1941-es adaptációt is forradalmárként szokás emlegetni: ez indította el az ’50-es évek végéig tartó film noir-irányzatot, egyszersmind a rendező, John Huston termékeny karrierjét. (A regénynek egyébként készült egy feldolgozása tíz évvel korábban is, ám azt csak mint érdekességet tartják számon.)

A történet kezdetén dekoratív nő érkezik a Spade & Archer-irodába egy megbízással: elő kell keríteniük elszökött húgát, ehhez pedig egy Thursby nevű embert kell felhajtani. Az igazságot persze sokáig nem lehet takargatni: Milest, a nyomozópáros egyik felét hamarosan lelövik, elkóborolt testvérről meg egyébként szó sincs – csakis a címben feltüntetett szobor, a csillagászati értékű máltai sólyom megtalálása számít. Nem is kevés embernek. Kapzsiságtól fűtött szereplők veszik körül Sam Spade-et, Hammett egyetlen regényt (és több novellát) megért hősét, aki (egyenes ági leszármazottjához, Philip Marlowe-hoz hasonlóan) átlát mindenkin, és remek helyzetfelismerő-képességét, valamint gyors észjárását kamatoztatva meg is oldja a szövevényesnek tűnő ügyet. Noha kevésbé cinikus, mint a Chandler által teremtett utód, hatásos szövegeknek ő sincs híján; és bár megpróbálják befolyásolni, mindvégig a maga feje után megy.

A máltai sólyomban Humphrey Bogart (még jóval A hosszú álom Marlowe-ja előtt) felejthetetlen figurát teremtett: ballonkabátos, cigarettázó alakja egyike a filmtörténet ikonjainak. Partnere, a film noirok nélkülözhetetlen szereplőjét, a femme fatale-t alakító, hullámzó karrierű Mary Astor hasonlóan lehengerlő – a karakteréhez szükséges „játék a játékban” című előadásait (amivel próbálja megtéveszteni Spade-et) külön öröm nézni. Ám Bogey ide, Astor oda, a film jolly jokere a Joel Cairo-t alakító (magyar származású!) Peter Lorre: akcentusával, hihetetlen fogalmazókészségével és mimikájával brillírozik a kis szerepben.

Sokan szeretnének akár fele olyan erős elsőfilmmel bemutatkozni, mint John Huston tette A máltai sólyommal. Persze a rendező a filmtörténeti jelentőségű entrée után sem adta alább: számos fontos cím fűződik a nevéhez, elég csak a Bogarttal közös, gyümölcsöző munkakapcsolatra (A Sierra Madre kincse, Key Largo, Afrika királynője) gondolni. A színészként is tevékeny direktor, aki maga írta a forgatókönyvet, annyira ragaszkodott az alapregényhez, hogy munkája szinte szóról-szóra követi Hammett könyvét – csupán egészen apró, jelentéktelen változtatások estek rajta. (Érdekes módon ilyen például az adaptáció legtöbbet idézett (záró)mondata – „The stuff that dreams are made of” –, mely egy Shakespeare-idézet!)

A máltai sólyom – a színészi alakítások mellett – talán annak köszönheti időtállóságát, hogy pergő cselekményében nincs felesleges jelenet, híján van az üresjáratoknak: végig a dialógokra és az egymást érő fordulatokra épít, tökéletes krimi-élményt szerezve bármilyen korban élő nézőjének.