Főkép

Mivel Mozart K. 466-os d-moll zongoraversenyét mindennél jobban szeretem, mi több, mániákusan gyűjtöm különböző előadók (Fischer Annie, Szvjatoszlav Richter, Chick Corea, Arturo Benedetti Michelangeli, Ketih Jarrett, stb.) tolmácsolásában, ezért nem hittem, hogy valaki képes lesz újat mondani nekem róla. Ugyan zongorázni nem tudok, de néha azt képzelem, akár el is tudnám játszani, annyira itt van a fejemben minden hang, minden futam, minden díszítés.

Jacques Loussier legújabb lemezének már a címe is lázba hozott. A Goldberg-variációk Bachtól, és a Négy évszak Vivalditól örökös kedvencem a francia jazz-zongorista átiratában és előadásában. Ez nagyon fájintos lesz, dörzsöltem össze a kezem. Nem fájintos. Annál sokkal, nagyságrendekkel jobb. Az egy dolog, hogy Loussier észreveszi egy klasszikus zeneműben a ritmikai, hangsúlyozási és improvizációs lehetőségeket: ezt megszoktuk tőle az elmúlt 50(!) évben. A páratlan stílus- és ritmusérzék adottság, egy tisztességes jazz-zenésznél ez kötelező.

Na de amit itt művel, az minden túl van. Némi félelmem azért volt, hisz ez az első alkalom, hogy zenekari kísérettel játszik. Nem nagyzenekar kíséri, hanem 12 zenész, ráadásul karmester nélkül. A végeredmény trükkös lett, nagyon. A vonószenekari kíséretben alig történt változás. Bármelyik szólista mögött tökéletesen hangozna ez a kamarazenekar. A trükk abban van, hogy hogyan értelmezi Mozart legkiválóbb versenyművét. (Meggyőződésem: a szimfóniák között van pár „legjobb”, de a versenyművek között ez a legnagyszerűbb.)

A trükk Loussier játékában rejlik. Frazírozása, billentéstechnikája egy klasszikus zongoristáé, ami nem is csoda, hiszen konzervatóriumot végzett. Na de ahogy értelmezi a művet, az maga a csoda. A K. 466-os d-moll zongoraverseny Mozart életművének egyik legsúlyosabb, legösszetettebb darabja. Loussier azonban a dráma, a kavargó, néhol fojtogató érzelmek mögé pillant, és megtalálja Mozart művészetének alapját: a játékosságot. Nem írja át a művet, nem „csinálja” újra, hanem például még az első és az utolsó tételben is képes megtalálni a második, „Romance” tétel könnyed játékosságát, incselkedését. Amikor a „Romance” első harmadánál belecsap egy bluesba, az hihetetlen.

És ami a legelképesztőbb: ezt a bluest hallva az az érzésem, hogy ennek itt a helye. Igen, kell egy lassú blues, amiből lassan, egy improvizáció segítségével egy fúga épülne fel, de nem, mert visszaveszi a vezérfonalat, és a kicsit dagályos dallamot úgy értelmezi át, hogy öröm hallgatni. Aztán a „Romance” második, viharos részében már nemcsak ő díszít, hanem a dobos és a bőgős is.

Nem emlékszem, hogy ennyire hangsúlyozott balkézjátékot hallottam-e volna ebben a versenyműben, de Loussier nem sajnálja, és milyen jó. Trilláival, futamaival, díszítéseivel gyakran, nagyon gyakran Bachot idézi, és a bal kéz erőteljes szerepe is ezt támasztja alá.

A mű végig komor tematikáját a szokatlan első tétel kezdésétől kezdve csodálatosan oldja fel a szinkopált dobolás, a felszín alatt megbúvó lüktetés. Amikor pedig belép a zongora, akkor már tudjuk: itt valami komoly dolog készül. A bravúros felépítésű, és nehézségében talán csak Beethoven Op. 37-es, No. 3-as, c-moll zongoraversenyéhez hasonló első tétel improvizációs lehetőségeivel Loussier sokkal jobban él, mint Jarrett vagy Corea. De itt sem bír magával, mert szvingelni kezd, amivel a Modern jazz Quartetet idézi. Bár az ő játéka sokkal inkább az improvizációra épül, mint John Lewisé az MJQ-ban, nehéz nem észrevenni azt a komoly, megfontolt, de valahogy mégiscsak végtelenül játékos megközelítést, amit az MJQ óta senki nem képes még csak utánozni sem.

Loussier egyik nagy eszköze a ritmus széttörése, darabokra bontása, amely mégis tökéletesen illeszkedik az első tétel szinte cseppfolyós áramlatához. A legcsodálatosabb mégis az improvizáció. Jobb híján a két jazz-zenészhez, Jarretthez és Coreához tudom hasonlítani őt. Különös módon Jarrett alig élt az improvizáció lehetőségével, míg Corea igen. Persze náluk a felállás más volt: Híres Jazz-zongorista Klasszikus Zenét játszik, míg Loussier átiratban értelmezi, jelen esetben Mozartot. Szóval Corea vette észre azt a szokatlan szabadságot, amit Mozart a versenyműben a szólistának ad, de mégis Loussier az, aki ezzel valóban él. A szokott szólórészeknél megint a bal kézzel töri a ritmust, és nem lehet tudni, mi lesz a vége. Ragaszkodik az eredeti dallamvezetéshez? Vagy bluesba fordul? Netán egy balladába? Vagy megint szvingelni kezd?

Aki alaposan ismeri az eredeti művet, egy életre hálás lesz Loussier-nek, mert olyat mutatott meg a zongoraversenyből, amiről még csak nem is sejtettük, hogy benne van. Aki pedig a jazz felől jön, az talán – ha másért nem, hát összehasonlításért – talán meghallgatja az „eredetit” is, amelyet mindenképpen Fischer Annie tolmácsolásában javaslok. De ha jól belegondolok, fölösleges mindenféle kategóriákkal nyüglődni. Loussier lemeze úgy kimagasló alkotás, ahogy van, klasszikus zene ide, jazz oda.

Előadók:
Jacques Loussier - zongora
Benoit Dunoyer de Segonzac - bőgő
Andre Arpino - dobok

Anne Gravoin - szóló hegedű
Jacques Saint-Yves - hegedű
David Naulin - hegedű
Paul Rouger - hegedű
Richard Schmoucler - hegedű
David Braccini - hegedű
Matthias Tranchant - hegedű
Renaud Stahl - brácsa
Vincent Debruyne - brácsa
Mathilde Sternat - cselló
Jean Claude Auclin - cselló
Sylvain Le Provost - bőgő

A lemezen elhangzó számok listája:
Concerto No. 20 in D Minor, K. 466
1. Allegro
2. Romance
3. Rondo presto
Concerto No. 23 in A Major, K. 488
4. Allegro
5. Adagio
6. Allegro assai

A szerző életrajza