FőképBEVEZETŐ

„Ha nem lenne relatíve szegény, akkor nem is lenne detektív. Átlagos ember, különben nem tudna elvegyülni az átlagemberek között. Ha nem lenne emberismerete, nem is tudná elvégezni a munkáját. Tisztességtelen módon senkitől nem fogad el pénzt, ahogy az arcátlanságot igazságosan és szenvedélytől mentesen torolja meg. Magányos férfi, akinek a büszkesége abból fakad, hogy mások büszkének tartják őt. Ha mégsem, akkor tesz róla, hogy tiszteletlen ellenfele a napot is megemlegesse, amikor találkozott vele. Úgy beszél, ahogy a kor embere: durva szellemességgel, élénk érzékkel a groteszk iránt, lenézéssel az álsággal szemben és megvetéssel a kicsinyesség felé.
A történet ennek a férfinak a kalandja, hogy felfedje az elrejtett igazságot, s ha ő nem állna készen rá, nem is lenne kaland. Oly sok mindenre figyel, hogy az már ijesztő, de nem is lehetne más, hisz szerves része annak a világnak, amelyben él. Ha még több lenne belőlük, akkor a világ sokkal biztonságosabb lenne anélkül, hogy elviselhetetlenül unalmassá válna.” Raymond Chandler, A gyilkosság művészete, 1945 Athlantic Monthly

Chandler szavai ismerősen hangzanak szinte mindannyiónknak. Minden regénye egy ilyen detektívről, Philip Marlowe-ról szól. Ha jól belegondolunk, minden detektívregény ilyen magánnyomozókról szól, akik egyszerre egyesítik magukban a keményöklű modern harcost és a középkor lovagját. Nem Chandler alkotta meg a magánnyomozó figuráját, de ő volt az, aki kőbe véste. Az természetesen nem rajta múlott, hogy a magándetektív alakja olyan kultikus, már-már saját magán túlmutató magaslatokba emelkedett, melynek semmi köze nincs a valósághoz.
Jó egy évvel ezelőtt egy cikk megírására kaptam megbízást a Hamu és Gyémánt magazintól. A téma a magyar magándetektívek voltak. Az anyaggyűjtés során olyan emberekkel találkoztam, akik még csak köszönő viszonyban sincsenek a regénybéli szereplőkkel. Egyikőjük szokatlan nyitottsággal fogadta kérdéseimet, és pár beszélgetés után nyilvánvalóvá vált, hogy a cikk csak a felszínt fogja kapargatni. Olyan technikákról szereztem tudomást, olyan trükkökről, olyan viszonyokról, melyek létezését még csak nem is sejtettem. Hogy is sejthettem volna, hisz Marlowe-n, Maigret-n, Poirot-n, Lew Archeren és Matt Scudderen kívül soha nem “találkoztam” magándetektívvel. Most pedig ott ült velem szemben egy, a negyvenes évei elején járó magánnyomozó, aki nemcsak sokat tudott a kulissza mögötti titkokról és trükkökről, hanem szívesen el is mondta őket. Rögtön világossá vált számomra, hogy minden, amit addig tudtam, képzeltem – vagy tudni véltem – erről a szakmáról, egy árnykép csupán. A valóság, mint megtapasztaltam, sokkal vadabb és sokkal prózaibb az összes eddig olvasott detektívregénynél.
A cikk megjelenését követő hónapokban gyakran találkoztunk, beszéltünk. Belepillanthattam aktákba, nyomozati jegyzőkönyvekbe, jelentésekbe, meghallgatások átirataiba, környezettanulmányokba. Elkísérhettem őt megfigyelésekre, meghallgatásokra, vagy csak egyszerű mezei “lábmunkára.” Nem ámítom sem magam, sem mást azzal, hogy mindent megtudtam a magyar magánnyomozókról. Egyfelől annyira összetett ez a szakma, hogy egy lelkes újságíró pár hónap alatt értelemszerűen nem térképezheti fel a maga teljességében. Másfelől a nyomozó sok dolgot nem mondhatott el. Vagy ha elmondta, nem írhattam meg.
Amikor minden összegyűlt, amiből meg lehet írni a könyvet, nekiláttam. Először a magánnyomozás kialakulását és nemzetközi történetét foglaltam össze, különös tekintettel Franciaországra és Amerikára, hiszen a mi képünket a magánnyomozókról alapvetően amerikai filmek és könyvek alakították ki. Ennek okán aztán azt vizsgáltam, hogy a magándetektív és a róla alkotott kép hogyan lett azzá, ami. Ebben a történeti részben leginkább az élet és a fikció különös hatás-kölcsönhatás folyamatára koncentráltam, ugyanis amikor megkeresünk (ha megkeresünk) egy magánnyomozót, akkor óhatatlanul is Columbo, Poirot, Marlowe és Maigret járnak a fejünkben, és a legtöbb félreértés ebből származik. Mivel a szakma franciaországi születése után Amerikába “emigrált”, ezért a fő hangsúlyt az Egyesült Államokbeli fejlődésre helyeztem. A magyar magánnyomozók története szempontjából ennek a fikció- és valóságelemeket keverő amerikai viszonyrendszernek van meghatározó szerepe. Ugyanakkor hangsúlyoznom kell, hogy a kevés, rendelkezésre álló történeti munka szerint a magyar magánnyomozásra az amerikai az égadta egy világon semmilyen direkt hatással nem volt. Ha mindenképpen hatásról akarunk beszélni, akkor a magyar magánnyomozás modernkori (1995 utáni) törvényi szabályozása esetében leginkább az osztrák hatást kell megemlíteni, de úgy gondolom, hogy az európai magánnyomozók története már magában annyira lineáris fejlődésképet mutat, hogy nem vet fel érdemi kérdést a vizsgálódásommal kapcsolatban. Európa – a mi történetünk szempontjából – annyiban van jelen, amennyiben befolyásolta a magándetektívekről kialakult klasszikus képet. Ezután a szakma magyarországi történetét követtem nyomon, amely nem túl hosszú, és korántsem olyan izgalmas, mint az amerikai, viszont számos érdekes tényre világít rá.
Végül következett a magyar viszonyok részletes vizsgálata, amely a legtöbb meglepetéssel szolgált. Számtalan olyan nyomozati technikát ismerhettem meg, amelyek egészen sajátosan értelmezik a törvényesség fogalmát, hisz a magyar törvényi szabályozás nemcsak felületes, hanem diszkriminatív és álságos is. Magyarországon nincsenek olyan adatbázisok, melyek a magánnyomozók munkát segíthetnék, ennek okán gyakorlatilag jogosítványaik sincsenek. Ha ezt összeadom, akkor csak az marad, hogy ha dolgozni akarnak – mert meg akarnak élni, mert ehhez értenek, és mert óriási az igény az ő speciális szolgáltatásaikra – akkor kreatívan és nagyvonalúan kell értelmezniük az érvényes jogszabályokat.
Nem magándetektívekre bukkantam, hanem magán titkosszolgálatokra, amelyek gyakran sokkal hatékonyabban végzik a hírszerzést, mint hivatalos megfelelőik. Módszereiket külön esettanulmányokban részletezem, melyek egyben illusztrálják is az adott nyomozástechnikai gyakorlatot. Egyetlen eset sem kitalált, mindössze annyit tettem, hogy mindannyiunk érdekeit védendő megváltoztattam a helyszíneket, a dátumokat és a szereplőket. Néha két esetből egyet csináltam, mert annyira érdekesek voltak, hogy valahogy meg kellett írni őket.
Mivel az esetek nem egyetlen nyomozóirodától származnak, így vannak köztük krimiszerűen izgalmasak és életszerűen hétköznapiak, de egy közös bennük: úgy az esetek, mind a nyomozási technikák valósak. Ez utóbbiaknál felbecsülhetetlenül nagy segítséget nyújtott Sasvári Rudolf Klasszikus magánnyomozástan című könyve, amely szakmai szempontból hibátlan útmutatást adott. Köszönöm a szerzőnek, hogy könyvét rendelkezésemre bocsátotta.
A könyv megírása előtt magam sem hittem, hogy ennyire téves képem van a magánnyomozókról, és gondolom, nemcsak az enyém az. Amerikában talán lehet valami – roppant kevés – köze a fikcióhoz, de nálunk semmi. A könyv meghatározó részében ezért igyekeztem a legapróbb részletességgel bemutatni a magánnyomozást – magyar módra. Amit itt olvasható, azt mind láttam, tapasztaltam, hallottam.

A Kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:Magándetektívek
Para

Kapcsolódó írásaink:
Sasvári Rudolf: Üzleti hírszerzés (avagy Az ügynöktartás ábécéje)