FőképNem tudom, mi késztette John Carpentert a film elkészítésére (saját maga erről úgy nyilatkozik, hogy csupán egy jó kis sci-fi akciófilmre vágyott), de úgy vélem, több szempontból is kiemelkedőt alkotott.

Emlékezetes a film azért is, mivel ezt követően sokáig nem került ki semmi maradandó a keze közül (a Láthatatlan ember naplója és a Vámpírok helye az életműben enyhén szólva is vitatható, míg a Menekülés Los Angelesből egyenesen borzasztó).

Az idáig vezető út (Menekülés New Yorkból, A dolog, Csillagember, Halloween, A sötétség fejedelme, stb.) alapján úgy tűnt, mindig érdemes beülni a következő mozijára is – egyszóval ezek után fájó fejlemény volt a színvonalcsökkenés.

De ne szaladjunk előre, foglalkozzunk inkább ezzel az 1988-as alkotással, ami így utólag szemlélve, kimondottan érdekes, formabontó darab.
A minimális költségvetés (négymillió dollár már akkor is kimondottan kis költségvetésnek számított) nem csupán viszonylag ismeretlen színészgárda felvonultatását tette szükségessé, hanem a különleges effektusok csekély számát is – ami sci-fi alkotásról lévén szó, a valós jelenetek túlsúlyát eredményezte.

A forgatókönyvnek hála, ez azonban inkább előnye, mint hátránya a történetnek. A trükkfelvételek közül egyedül a repülő kémműhold megvalósítása bántja a szemet, egyáltalán nem látszik hitelesnek.

Visszatérve a színészekre – a viszonylag kevés rutinnal rendelkező szereplők kimondottan életszagúvá változtatják a filmet, ez alól talán Meg Foster a kivétel, bár esetében is inkább a rá osztott szerep megformálása eredményezi a merevséget, mintsem a tehetségtelenség.

Zöld szemeiben annyi együttérzés van, mint nyugdíjas a Pitch Blackben (amiben egyéként a fekete bőrű másodfőszereplő, Keith David is játszott), és egyébként is hideg távolságtartás jellemzi.

Vele ellentétben Roddy Piper hajléktalan munkanélküliként, majd kíváncsi építőmunkásként természetesen mozog a kamera előtt – legtöbbször egyedül (a mosoly viszont nagyon jól áll neki).
Birkózó múltja ellenére csak elvétve láthatjuk izmos felsőtestét, és ugyanilyen kevés lehetőséget kap a puszta kezes verekedésre is.

Bár az is igaz, hogy olyan pofozkodást, mint amikor feltuszkolja Keith David fejére a napszemüveget, nem igazán látni (már a hossza is tekintélyes, majd tíz percig ütik egymást).

A mai akciófilmeken nevelkedett nézőt óva intem a türelmetlenségtől, mivel Carpenter (kivételesen) nem kapkodja el, az első húsz percben nem történik semmi „látványosság”, csupán a lappangó feszültség fokozódik, ahogy Piper kíváncsiságának köszönhetően egyre több furcsasággal találkozunk.

Addig akár még társadalmi dráma is lehetne, a nyolcvanas évek Amerikájáról, ahol egyre többen szegényednek el, és kerülnek a mindennapi létbizonytalanság közelébe.

A feszültség fokozásában nagy szerepe van a jellegzetes, nehezen eltéveszthető elektronikus zenének, amit maga Carpenter jegyez (ebben Alan Howarth segít neki, aki már a Halloween stáblistáján is szerepelt).
Amikor aztán úgymond „beindul” a sztori, akkor sem kell féktelen ámokfutásra gondolnunk, ez nem olyan film. A maga saját tempójában, hol lassan, hol gyorsan halad a végkifejlet felé.

Mindazonáltal érdekes, hogy évekkel a Mátrix előtt Carpenter már eljátszik a valódi és látszólagos világ keveredésével.
De nála mindez még sokkolóbb, hiszen a két közeg nem különül el élesen egymástól, miként az idegenek sem különböznek az emberektől számottevően (úgy tűnik, az univerzum kedveli a kétlábú, kétkezű, fejjel rendelkező, felegyenesedve közlekedő létformákat).

Carpenterről lévén szó, ne várjon senki a Harmadik típusú találkozások, vagy az E. T. bájosságával bíró történetet, mint ahogy az optimizmus is legfeljebb nyomokban fordul elő a másfél óra alatt.
Ez azonban sokkal jobban illik a munka után kajtató prolikhoz, és a külvárosok szegénynegyedeihez.

A komorságot enyhítik azok a beszólások, kijelentések, amelyekben szerencsére bővelkedik a film, gondolok itt a bankos jelenet nyitómondatára, vagy Piper frappáns összegzésére, miután Keith David végre felveszi a szemüveget és rácsodálkozik… – amire rá kell csodálkoznia.
Mondjuk az is mókás, amikor egy tévés beszélgető műsorban Romero és Carpenter nevét emlegetik, mint elrettentő példát a filmrendezők közül.

Az 1988-ban forgatott Elpusztíthatatlanok kényelmes tempóban induló sci-fi, ami nem látványos trükkjeivel, vagy a társadalomra érvényes eszmei mondanivalójával hódítja meg a nézőt, hanem hangulatával és az alapötletével, ami más kezében nem vinné többre B vagy még gagyibb mozinál, az ő rendezésében azonban jobb sorsra érdemes, érdemtelenül mellőzött, egyszer majd kultikussá váló alkotássá nemesül. Addig azonban: They live…

A DVD lemez extrái:
Interaktív menü
Közvetlen jelenetválasztás
Audiókommentár John Carpenter és Roddy Piper közreműködésével (magyar felirattal
Életrajzok
Így készült (magyar felirattal)
Három rövidfilmben John Carpenter, Roddy Piper, Meg Foster beszél a filmről
Legendák Klubja előzetesek