FőképNem egy Haydn előtti mestert elér a végzete, és eljut oda, hogy noha zenéjét elméletben sokan nagyra tartják, vagy akár a valaha alkotott legkiválóbbak közé sorolják, mégis, amikor tényleges zeneélvezetre kerül sor, valahogy még a legvájtfülűbbeknek sem jut eszébe, hogy épp tőle hallgassanak meg valamit. Giovanni Pierluigi da Palestrina is hasonló sorsra jutott, pedig egy pillanatig sem kétséges, hogy merőben méltatlanul.

Sokáig magam sem tartoztam a kivételek, a késő reneszánsz itáliai komponistát osztatlanul csodálók közé. Aztán egy csapásra megváltozott minden, amikor egyik kollégám és barátom meghallgattatta velem, hogyan tudja négy kamaszgyerek előadni Palestrina egyik motettáját.
Kis híján leesett az állam. A bárkit magával ragadó előadás titka abban rejtezett, hogy valamely nagy létszámú, hangját nyárfalevél módjára rezgető kórus helyett négy mennyeien tiszta, egyenes hang szólaltatta meg a dallamokat.

A genti születésű Philippe Herreweghe kórusa ugyanezt a csodát műveli. Mintha szólamonként csupán egyetlen hangot hallanánk, még ha tudva tudjuk is, hogy jól képzett, homogén énekescsoport adja elő a művet. Hiába a nagy éneklő nemzetek, mint az angol vagy akár a magyar, feltételezett helyzeti előnye, ezt az éteri muzsikát kizárólag autentikus felfogásban szabad megvalósítani, ami a Chapelle Royal felvételén kívül leginkább az oxfordi Tallis Scholars szinte a popzenészekéhez hasonlítható sikerű albumait jellemzi, ám még nekik sem sikerült megközelíteni ezt a kivételes és nyilvánvalóan egyszeri átszellemítettséget.

Az album további különlegességeként említhetők a mise tételeivel váltakozó gregorián dallamok, melyeket a bizáncias stílusban éneklő Ensemble Organum ad elő. A monodikus introitus – vagyis kezdőének – után felcsendülő Kyrie mintha megnyitná, szélesre tárná a világot: profán példával élve ugyanazt a hatást kelti, mint amikor a Queen együttes Jazz című albumának kezdő dalában, a „Mustaphá”-ban a monó, basszus-dobkíséretes ének után hirtelen sztereóban szólalnak meg a gitárok.

Nem érdemes tanakodnunk tehát, melyik felvétellel kezdjük a Palestrina zenéjével való ismerkedést: ha mindenáron el szeretnénk kerülni az unalomba fúló próbálkozásokat, akkor elsőként ezzel a lélegzetelállító, túlvilági gyönyörűséggel csábító felvétellel indítsunk, hogy aztán továbbléphessünk a „tradicionálisabb”, ám immár az efféle muzsikára nyitott elmével, problémamentesebben befogadható művekhez és albumokhoz.

Előadók:
La Chapelle Royal
Philippe Herreweghe – karmester

Ensemble Organum
Marcel Péres - kórusvezető

Az albumon elhangzó művek
1-12. Missa Viri Galilei
13. Motet Viri Galilei
14. Magnificat Primi Toni