FőképA helyiségben gyorsan esett a hőmérséklet. A jég megtelepedett a függönyökön, és vastag kérget vont a mennyezeti lámpákra. A villanykörték izzószálai zsugorodva elhalványultak, s füstölve kihunytak a gyertyák, melyek gombakolónia módjára ágaskodtak minden vízszintes felületen. Az elsötétült szobát sárga, fojtogató kénfüstfelhő gomolyogta be, melyben elmosódott, fekete árnyak tekeregtek. Valahol a távolban kórusnyi hang sikoltozott. A lépcsőre nyíló ajtó egyszerre megfeszült, és recsegve befelé domborodott. Láthatatlan lábak kopogtak peregve a padlódeszkán, láthatatlan szájak suttogtak gonosz szavakat az ágy mögött és az asztal alatt.
A sárga felhő most vastag füstoszloppá sűrűsödött, és négy indát lökött ki magából; azok mint kígyók nyelvei nyaltak bele a levegőbe, majd visszahúzódtak. A füstoszlop a pentagram közepe fölött lebegett, s úgy bugyogott a mennyezet felé, akár egy kitörő vulkán felhője. Alig érzékelhető szünet következett, majd izzó sárga szempár bontakozott ki a füstfelhőben.
Ez volt a kölyök első próbálkozása – naná, hogy rá akartam ijeszteni.
Sikerült is. A fekete hajú fiú a nagy pentagarmtól egy méterre, egy kisebb, másféle rúnákkal teli csillagban állt. Holtsápadt volt, és reszketett, akár száraz falevél a szélben. Még a fogai is összekoccantak. A szemöldökéről lehulló verejtékcseppek jégmorzsává fagytak a levegőben.
Ez mind szép és jó, de mi haszna? A kölyök talán tizenkét éves se volt. Kerek szem, beesett arc. Nem valami nagy sikerélmény félholtra rémiszteni egy ilyen taknyost.*
Lebegtem hát és vártam, remélve, hogy a fiú gyorsan összeszedi magát, és elbocsát. Hogy addig se unatkozzam, a pentagram széle mentén kék lángnyelveket gyújtottam, melyek mintha kiutat kerestek volna a csillagból, hogy a fiú után kapjanak. Ez persze csak blöff volt – már ellenőriztem a varázskört, és az sajnos tökéletes volt. Egyetlen helyesírási hibát sem találtam benne.
Végre-valahára úgy tűnt, a süvölvény elég bátorságot gyűjtött hozzá, hogy megszólaljon. Abból következtettem erre, hogy most valahogy másképp remegett a szája. Kioltottam a kék tüzet, s helyette orrfacsaró bűzt keltettem.
A gyerek egércincogást idéző hangon megszólalt:
– Parancsolom, hogy… hogy… – Nyögd már ki! – … hogy mo-mondd meg a neved!
A zöldfülűek rendszerint ezzel kezdik. Felesleges süketelés. Hiszen tudta a nevemet, én is tudtam, hogy tudja. Különben hogy idézett volna meg? Ahhoz a megfelelő varázsszavak, a megfelelő mozdulatok, legfőképp pedig a megfelelő név kell. Ez nem úgy megy, mint mikor leint az ember egy taxit – a hívásra nem akárki jelenik meg.
Mély, zengő, amolyan keserűcsokoládé-ízű hangot választottam, olyat, ami egyszerre szól mindenhonnan és sehonnan, s amitől libabőrös lesz a zöldfülűek háta.
– Bartimaeus vagyok.
A név hallatán a kölyök nyelt egy nagyot. Helyes – szóval nem teljesen ostoba: tudja, hogy kivel-mivel van dolga. Hallotta a híremet.
A kölyök lenyelte összegyűlt nyálát, aztán folytatta:
– Parancsolom, hogy… hogy ismét válaszolj. Az a Bartimaeus vagy-e, akit hajdan megidéztek a mágusok, hogy építse fel Prága lerombolt falait?
Mennyit tud ez a kölyök lacafacázni! Hát ki más lennék? Fokoztam egy kicsit a hangerőt, úgyhogy a villanykörtéken megrepedt a cukormázszerű jégburok, a zörögni kezdett az ablaküveg a piszkos függönyök mögött. A fiú hátrahőkölt.
– Én vagyok Bartimaeus! Én vagyok Szakar Al Dzsini, Hatalmas Negorzó és az Ezüsttollú Kígyó! Én építettem újjá Uruk, Karnak és Prága falait. Én beszéltem Salamonnal. Én vágtattam a prérin a bölényősökkel! Én vigyáztam a régi Zimbabwét, mielőtt lehullottak a kövek, és a nép sakálok lakomájává vált! Én vagyok Bartimaeus! Nincs aki uralkodhat felettem. Én parancsolom hát neked, kölyök: mondd meg, ki vagy, hogy megidézni mersz!
Jó szöveg, mi? Annál is hatásosabb, mivel igaz. Nem is csak dicsekvésből harsogtam el: reméltem, hogy a gyerek megszeppen tőle, és elárulja a nevét, azt pedig majd felhasználhatom ellene, mikor nem lesz résen.** Ez azonban hiú reménynek bizonyult.
– Kényszerít téged a kör, a pentagram csúcsai és a rúnák béklyója! Urad és parancsolód vagyok! Meg kell hajolnod az akaratom előtt!
Ezt az ősrégi, unalomig ismert szöveget különösen irritáló volt ennek a kölyöknek a szájából hallani – ráadásul ilyen cincogó egérhangon. Leküzdöttem magamban a kísértést, hogy jól beolvassak neki, és a szokásos válaszra szorítkoztam. Már csak az érdekelt, hogy mielőbb túl legyek ezen az egészen.
– Mondd hát: mit kívánsz?
El kell ismernem, a kölyök már ekkor meglepett. A legtöbb kezdő varázsló előbb bámészkodik, csak azután kérdez. Nem mennek be a boltba, csak a kirakatot nézik, próbálják felmérni, mire futná az erejükből, de ahhoz nincs merszük, hogy ki is próbálják magukat. Már az is ritka, hogy egy efféle suhanc megidéz egy magamfajta hírességet.
A kölyök megköszörülte a torkát. Eljött a nagy pillanat. A perc, amire oly régen készült. Évek óta erről álmodozott elalvás előtt, ahelyett hogy versenyautókon és lányokon járt volna az esze. Mogorván vártam a szánalmas parancsocskát. Vajon mi lesz? Lebegtessek valamit? Röptessek át egy bútordarabot a szoba egyik felből a másikba? Ezek voltak a szokásos kívánságok. De lehet az is, hogy káprázatot rendel. Az vicces lesz: biztos félre tudom majd értelmezni a parancsot, csak hogy bosszantsam.***
– Parancsolom, hogy hozd el a szamarkandi amulettet Simon Lovelace házából, és add át nekem, mikor holnap hajnalban megidézlek.
– Micsoda?
– Parancsolom, hogy hozd el…
– Ne ismételd meg, értettem. – Titkolnom kellett volna megrökönyödésemet, de kicsúszott a számon a kérdés, és a túlvilági hanghordozásból is kizökkentem kissé.
– Akkor hát ne késlekedj!
– Egy pillanat! – Már jött is az émelygés, amit a magunkfajta akkor érez, amikor elküldik. Olyan, mintha kiszívnák a zsigereinket a hátunkon keresztül. Ha nem akaródzik elmennünk, a varázslónak háromszor kell távozást parancsolnia. Rendszerint eszem ágában sincs húzni az időt, de ezúttal nem tágítottam: ott maradtam izzó szempárként a dühösen gomolygó füstoszlopban.
– Tisztában vagy vele, mit kívánsz tőlem, kölyök?
– Nem kell tárgyalnom, vitatkoznom vagy alkudoznom veled. Nem kell megfejtenek semmiféle rejtvényt, nem kell fogadást kötnöm, nem kell…
– Hidd el, eszem ágában sincs alkudozni egy tejfelesszájú kamasszal, úgyhogy megtarthatod a bemagolt badarságaidat. Valaki eszközül használ fel téged. Kicsoda? A mestered, igaz? A gyáva vénség egy gyerek mögé bújik. – Hagytam kissé eloszlani a füstöt, hogy átderengjenek rajta a körvonalaim. – Kétszeresen is a tűzzel játszol, ha általam akarsz meglopni egy tapasztalt varázslót. Hol vagyunk? Londonban?
A fiú bólintott. Igen, Londonban voltunk, ott is valami szánalmas putriban. A füstön át szemügyre vettem a helyiséget. Alacsony mennyezet, málló tapéta. A falon egyetlen megfakult metszet: kietlen hollandiai táj. Furcsa kép egy gyerek szobájában. Inkább popénekes tyúkokra vagy futballposzterekre számítottam volna. A legtöbb varázsló gyerekfejjel behódol a tömegízlésnek.
– Haj, fiacskám… – Hangom lágyan, szomorkásan csengett. – Kegyetlen világban élünk, és te még vajmi keveset tudsz az életről.
– Nem félek tőled! Parancsot kaptál, és most távozz!
Második elbocsátás. Mintha mángorló ment volna végig a zsigereimen. Éreztem, hogy alakom halványulni kezd. A gyerek korát meghazudtolóan erős volt.
– Most épp nem tőlem kell félned. Simon Lovelace fel fog kutatni téged, ha rájön, hogy ellopták az amulettjét. És ő nem lesz tekintettel a korodra.
– Teljesítened kell a parancsomat.
– Úgy van. – A kölyök tagadhatatlanul elszánt volt. És nagyon ostoba.
Felemelte a kezét, és hallottam, ahogy kiejti a Lélekabroncs első szótagát. Fájdalmat készült bocsátani rám.
Elhúztam onnan a csíkot, s ezúttal mellőztem a látványos effektusokat.


*Ebben nem mindenki ért egyet velem. Némelyek sportot űznek abból, hogy gyötörjék megidézőiket, s rafináltan rémes megjelenési formákat ötlenek ki. Ezekkel a hadicselekkel azonban rendszerint legfeljebb annyit lehet elérni, hogy a varázslótanonc később rosszat álmodik. Csak nagy ritkán fordul elő, hogy pánikba esnek, és kilépnek a védőkörből. Akkor teljes a siker – mármint a mi szempontunkból. A dolog azonban kockázatos, mert a tanoncok többsége túlságosan is jól képzett, s később felnőttkorában bosszút áll rajtunk.

**Amíg a varázskörben álltam, természetesen nem tehettem semmit. Később azonban kideríthettem volna, ki ő, mik a gyengéi, melyek azok a dolgok a múltjában, amelyeket ellene fordíthatok. Mindenkinél találni ilyeneket. Nálatok is, ha már itt tartunk.
***Egyszer egy varázsló azt parancsolta, mutassam meg neki élete nagy szerelmét. Erre az orra elé dugtam egy tükröt.

A Kiadó engedélyével.