Főkép

Sokan sokféleképpen feldolgozták már a különlegesen fejlett hatodik érzék témáját (pl. a Bruce Willis főszereplésével készült Hatodik érzék című film). A témát, ami egyesek fantáziáját nem hagyja nyugodni, miközben a következő kérdésekre keresik a válaszokat: Vajon a holtak szelleme tényleg itt bolyong közöttünk? És vajon tényleg vannak, akik látják, érzik őket? És vajon a holtak képesek-e ártani az élőknek?

Persze mások tökéletes nyugalommal és szkepticizmussal állítják, hogy őket ez a téma semmilyen formában, és semmiféle körülmények között nem foglalkoztatja. Ők nem hisznek a természetfeletti, paranormális dolgokban. Őket az X-akták, az Y-akták, de még a Millenium és az Alkonyzóna című sorozatok sem érdeklik. Ők azok, akik egészen biztosan kézbe sem vennék, ki sem nyitnák Dean R. Koontz szóban forgó regényét. És ők azok, akik ezáltal kimaradnak valami igazán kísérteties élményből. És talán ők azok, akik a Ghost című film után is csak legyintettek.

Nos, Koontz A halottlátóban valami olyasmit szeretett volna megvalósítani, ami egy kicsit romantikus, egy kicsit természetfeletti, egy kicsit hátborzongató, egy kicsit véres, de semmiképpen sem unalmas. És ezt úgy érzem, maradéktalanul teljesítette is. Bár olvasás közben itt-ott olyan érzésem volt, mintha ő sem egészen tudná eldönteni, mit is fog kihozni az egészből, azért be kell vallanom, egy-egy részlettel vagy fordulattal időnként sikeresen meglepett. Pedig tapasztalt Koontz rajongó lévén úgy gondoltam, ez nem lehetséges.

A 20 éves Odd Thomas egy békés amerikai kisvárosban szeretné élni teljesen hétköznapi életét. Ehelyett – különlegesen erős hatodik érzékének köszönhetően – látja a világunkban rekedt halottak szellemét, sőt, esetenként segít is nekik továbblépni a következő világba. Emellett a gonosz szellemeket is látja. Ezekből pedig egyre több kószál a városban. Ami egyetlen dolgot jelent: valami szörnyűség készülődik.

Mivel Odd nem kívánja nagydobra verni különleges képességeit, csupán néhány kiválasztottal osztja meg titkát. Ráadásul velük sem mindent. Éppen ezért az esetek nagy részében egyedül kénytelen megbirkózni a felelősség súlyával. Ami a legtöbb esetben egyáltalán nem könnyű, főleg, ha az előre látható szörnyű események olyan embereket is érintenek, akik valamiért fontos szerepet töltenek be Odd életében. 20 éves létére meglepően éretten kezeli különleges képességeit, és lehetőségeihez képest ügyesen és gyorsan oldja meg a rázós ügyeket. Mint a mostanit is. Amiben szerencsére, vagy ki tudja, éppen szerencsétlenségére az igazi ellenfelek nem szellemek, hanem hús-vér emberek, akiknek belső morális rendje kicsit felborult. Jelen esetben a gonosz szellemek nem pusztítottak, hanem jelenlétükkel és nyüzsgésükkel megakadályozták a tragédia bekövetkezését.

Nem mondom, hogy ez Koontz legjobb könyve, de bizton állíthatom, hogy az utóbbi időkben olvasottak közül talán a legösszeszedettebb. Bár a befejezés kicsit talán összecsapott, és szentimentálisra sikeredett, azért a csattanó nem maradt ki belőle. És ez így van jól.

Életrajz

Részlet a regényből