Főkép

Lehet-e tökéletesíteni a tökéletest? Magától értetődik, hogy nem lehet. Épp ezért alaposan feladta magának a leckét a Children of Bodom, amikor két olyan albummal nyitott, melyeket lényegében egyetlen fölösleges hang sem terhel, a témák és a hangzás pedig kifogástalanul egészítik ki egymást. Ezek után legfeljebb még egy mintaszerű albummal rukkolhatott elő a finn hörgős-klasszicizáló metálbanda, és ez maradéktalanul sikerült is nekik. Stílusukat tekintve furcsának tűnhet, hogy szinte minden nótájukban felfedezhető valamelyik korábbi banda vagy gitárvirtuóz hatása, és ez ennél az anyagnál sem alakult másképp.

Ugyanakkor mindegyik albumon más zenei vonal dominál, ezúttal épp a Metallica és a Megadeth némelykor egészen elvetemült kromatikus skálákat megtámogató, egyszerű de ütős riffjeinek borongós, nem egyszer végtelen kiábrándultságot tükröző muzsikájára hasonlítanak a szólók és a kíséret témái.

Nehogy bárkinek kételye támadjon afelől, hogy valóban a Metallica inspirálta a számok egy részét, a Hate Me! átvezető témájában a Ride the Lightning albumról ismert For Whom the Bell Tolls vezérmotívumának kissé bodomosított változatára ismerhetünk rá, de a Children of Decadence és a Taste My Scythe című nótákból is erősen kiérezhető a hetfieldi ihletettség.

A régebbi metálzenék stíluselemeinek beemelése mellet azonban Laihoék új hangzásokkal is kísérleteznek – jóllehet rockmuzsikában manapság nehéz újat hozni már. A Bodom After Midnightban először szólal meg karakteresen flangerezett gitár, a Children of Decadence pedig alig torzított, visszhangos hangzással gazdagítja a palettát.

A tagadhatatlanul bodomos, dinamikus kezdő nóta mellett az eredeti záró szám, a Kissing the Shadows idézi még az eredetileg a Stratovarius és Yngwie Malmsteen nyomdokain induló zenészek formanyelvét. Meg kell jegyeznem még, hogy a Follow the Reaper az első album, melyen egyértelműen kitűnik – különösen a Bodom After Midnight és a Mask of Sanity című nótákban –, mennyire gyors Alexi Laiho gitárjátéka. A bónuszként felkerült Hellion a Fonográf „Lökd ide a sört” refrénű „mulatós” dalának nyersebb, durvább utódja, és talán az egyetlen nóta az albumon, mely nem üti meg a Bodomtól megszokott, igen magas színvonalat.

A harmadik album után kis túlzással Johann Sebastian Bach életművéhez hasonlíthatnám a Children of Bodom zenei teljesítményét: hiába, hogy ezer forrásból merítenek, sajátos, összegző stílusukban harmonikus, másokéval összetéveszthetetlen egységgé gyúrják össze a különböző hatásokat, és így minden produkciójuk kihagyhatatlan élménnyel szolgál a hallgatónak.

Az együttes tagjai:
Alexander Kuoppala – gitár
Henkka T. Blacksmith – 5-húros basszusgitár
Alexi Wildchild Laiho – ének, gitár
Janne Warman – billentyűk
Jaska Raatikainen – dob

Az albumon elhangzó számok listája:
1. Follow the Reaper
2. Bodom After Midnight
3. Children of Decadence
4. Everytime I Die
5. Mask of Sanity
6. Taste My Scythe
7. Hate Me!
8. Northern Comfort
9. Kissing the Shadows
10. Hellion (bónusz)

Diszkográfia:

Something Wild (1997)

Hatebreeder (1999)

Follow The Reaper (2000)

Hate Crew Deathroll (2003)

Are Your Dead Yet? (2005)

Blooddrunk (2008)

Relentless Reckless Forever (2011)

Halo Of Blood (2013)