Főkép

„Minden érző ember vonzódik az őszi tájhoz: a hulló levelekben évei, a hervadó szirmokban órái, a vonuló felhőkben ábrándjai, a tört fényben szelleme, a bágyadó napban szerelmei, a kihűlő folyóban élete fogyását látja, az elmúláshoz fűződő titkos kapcsolatot.”

Jaime Astarloa vívómester élete is közelebb van az őszhöz, mint a tavaszhoz. Legszebb évei már a háta mögött vannak, gondolatai inkább múlt eseményeivel foglalkoznak, mintsem a jövőt tervezgetik.

Spanyolföld legjobb kardforgatójaként kénytelen megélni művészetének hanyatlását, hiszen a lőfegyverek térhódításával egyre kevesebb nemesifjú vesz vívóleckéket tőle. Ráadásul őket is csak a technikai tudás érdekli, szívük és lelkük már zárt ajtókkal fogadja a penge mögött rejlő erkölcsiségét.

Maestro Astarloa egy kívülálló nyugalmával fogadja a világ változását, de az a magány és tökéletesség, amelyre olyannyira büszke volt, egy pillanat alatt elillan, amikor felbukkan egy csinos ifjú hölgy, hogy tökéletesítse vívótudományát. Mivel az idős mester korábban elvből nem tanított nőket, eleinte habozik, ám idővel azon kapja magát, hogy Adela de Otero egyre többet jelent számára.

De ki ez a titokzatos hölgy? Honnan jött? Kinél tanult? Mi a célja? Megannyi kérdés, amelyekre a mesternek, hacsak nem akarja örökre elveszíteni belső békéjét, muszáj megtalálnia a válaszokat.

Az eddigiek alapján úgy tűnhet, szerelmi történetről van szó, pedig szó sincs ilyesmiről. Ha mindenáron címkét akarunk ráaggatni, akkor legyen mondjuk kosztümös krimi kalandregény némi szerelmi szállal. Olyan, mintha a Három testőrt kereszteznénk a Hét szamurájjal. Hangulatos történet, amelyből nem csupán a vívással kapcsolatos technikai részleteket ismerhetjük meg, hanem kicsit azt is átélhetjük, milyen lehet egy „mesterség” utolsó képviselőjének lenni.