Részlet Lawrence Block: A pusztítás és teremtés ideje című könyvéből

Azért teremtette Isten az embert egymagában, hogy tudja: aki elpusztít egy lelket, az az Írás szerint annyit tesz, mintha az egész világot elpusztította volna.
Talmud


EGY

Hét egymást követő pénteken is hívott. Nem voltam mindig ott, amikor keresett. Ami nem is számított, merthogy nem volt egymásnak mondanivalónk. Ilyenkor a hotelbe visszaérve egy cetli várt a rekeszemben. Rápillantottam, majd eldobtam és elfeledkeztem róla.
Aztán április második péntekén nem hívott. Aznap este a közeli Armstrongban üldögéltem, bourbonos kávét ittam és figyeltem, ahogy két mentős hiába próbálkozik két nővérnél. Péntekhez képest korán kiürült a hely, kettő körül Trina is hazament, Billie pedig bezárta az ajtót, hogy kirekessze a Kilencedik sugárutat. Leült mellém és elszopogattunk pár pohárral, diskuráltunk a Knicksről meg hogy minden Willis Reeden múlik. Negyed három felé leakasztottam az akasztóról a kabátomat, és hazamentem.
Nem várt üzenet.
Ez még persze nem jelentett semmit. Abban egyeztünk meg, hogy minden pénteken felhív, így adva tudtomra, hogy életben van. Ha elér, váltunk pár szót. Ha nem, üzenetet hagy: Kész a mosás. Talán csak elfelejtette, vagy berúgott, vagy valami.
Levetkőztem, ágyba bújtam és oldalt fordulva bámultam ki az ablakon. Tíz-tizenkét saroknyira a belváros felé van egy irodaépület, ahol éjjelre égve hagyják a villanyt. Egész pontosan meg lehet saccolni a légszennyezést abból, hogy mennyire vibrálnak a fények. Aznap éjjel nem elég, hogy vadul vibráltak, de még sárgás árnyalatot is öltöttek.
Elfordultam, behunytam a szemem, és azon gondolkodtam, miért nem hívott. Végül arra jutottam, hogy nem felejtette el és nem rúgott be.
Spinner meghalt.


Volt egy szokása, arról kapta a becenevét. Egy régi ezüstdollárt hordott magánál talizmán gyanánt, azt vette elő állandóan a nadrágzsebéből. Élére állította az asztalon bal mutatóujjával, majd jobb kezének középső ujját behajlítva megpöckölte az érmét. Miközben az emberrel beszélt, szemét végig a pörgő érmén tartotta, mintha a szavai ahhoz is szólnának.
Utoljára február elején egy délután láttam ezt a mutatványt. Szokásos sarokasztalomnál talált rám az Armstrongban. Igazi broadwayi menőnek volt öltözve: puccos, gyöngyházszürke öltöny, sötétszürke monogramos ing, az inggel egyező színű selyemnyakkendő, gyöngyberakásos nyakkendőtű. Olyan emelt talpú cipő volt rajta, ami négy-öt centivel magasabbnak mutatja az embert. Ezzel már elérte az egy hetvenet is. A karjára vetett kabát tengerészkék volt, és kasmírnak néztem.
– Matthew Scudder – mondta köszönés helyett. – Nem változtál semmit, pedig mikor is volt?
– Jó pár éve.
– Régen. – Kabátját az egyik üres székre tette, rá egy vékony aktatáskát, az aktatáskára pedig egy keskeny karimájú, szürke kalapot. Leült az asztalhoz velem szemben, és zsebéből elővette a talizmánpénzt. Néztem, ahogy megpörgeti. – Rohadt régen, Matt – mondta az érmének.
– Jól nézel ki, Spinner.
– Jól mennek a dolgok.
– Az jó.
– Már amíg mennek.
Trina jött oda, kértem még egy kávét és bele egy adag bourbont. Spinner ránézett és keskeny arcát incselkedőn ráncolta. – Hű, nem is tudom. Kaphatnék mondjuk egy pohár tejet?
Trina azt felelte, hogyne, és már ment is.
– Többé nem ihatok – magyarázta Spinner. – Ez a kurva fekély.
– Azt mondják, együtt jár a sikerrel.
– A bosszúsággal jár, azzal. A doki adott egy listát, hogy mit nem ehetek. Minden rajta van, ami szeretek. Megütöm a főnyereményt, végre beülök a legjobb éttermekbe, és rendelhetek magamnak egy tányér kibaszott túrót.
Fogta a dollárt, és megpörgette.
A rendőrségen töltött évek alatt ismertem meg. Vagy tucatszor bevittük, mindig kisebb dolgok miatt, de soha nem ült egy napot se. Mindig sikerült kimásznia a csávából, pénzzel vagy információval. Egyszer hozzásegített egy jó fogáshoz, egy orgazdához, egy másik alkalommal meg egy gyilkossági ügyben adott tippet. Amúgy információval házalt, tíz-húsz dollárért eladta, amit itt-ott hallott. Kicsi volt, könnyen elvegyült, tudta, mit hogyan csináljon, sokan meg voltak olyan hülyék, hogy bedőljenek neki és járassák a szájukat.
– Az igazság az, Matt – szólalt meg –, hogy nem véletlenül tévedtem be az utcáról.
– Volt egy ilyen érzésem.
– Ja. – A dollár imbolyogni kezdett, elkapta. Nagyon gyors keze volt. Mindig is gyanítottuk, hogy időnként zsebtolvajkodik, de nem hiszem, hogy valaha is rajtakapták. – A lényeg, hogy van egy kis problémám.
– A fekéllyel jár.
– Az egyszer biztos. – Pörget. – Szóval van valami, amit szeretnék rád bízni.
– Igen?
Kortyolt egyet a tejből, majd letette a poharat, ujjaival dobolni kezdett az aktatáskán. – Van itt ebben egy boríték. Szeretném, ha megőriznéd nekem. Ha eltennéd valami olyan helyre, ahol senki nem találja meg, érted?
– És mi van a borítékban?
Türelmetlenül megrázta a fejét. – A helyzet az, hogy nem kell tudnod, mi van a borítékban.
– Meddig kell megőriznem?
– Na itt van a kutya elásva. – Pörgetett. – Tudod, sok minden történhet az emberrel. Mondjuk, kimegyek innen, lelépek a járdáról, és elüt a busz. Bármi megtörténhet az emberrel. Úgy értem, sose lehet tudni.
– Valaki ki akar csinálni, Spinner?
Tekintete találkozott az enyémmel, majd szeme gyorsan visszaugrott a pénzre. – Lehet.
– Tudod, hogy ki?
– Még azt se tudom, hogy tényleg így van, azt meg pláne nem, hogy ki. – Imbolyog, elkap. Pörget.
– A boríték az életbiztosításod.
– Olyasmi.
Kortyoltam a kávéból. – Nem vagyok benne biztos, hogy én vagyok a te embered, Spinner – mondtam neki. – Csináld azt, ami ilyenkor szokás. Vidd el a borítékot egy ügyvédhez, és adj ki neki egy sor utasítást. Ő bevágja egy széfbe, és kész.
– Gondoltam rá.
– És?
– Nincs értelme. Azok az ügyvédek, akiket én ismerek, azonnal felnyitnák azt a kurva borítékot, amint kilépek az ajtón. Egy normális ügyvéd meg rám néz, és megy kezet mosni.
– Nem biztos.
– Van még valami. Mondjuk, elüt a busz, az ügyvéd akkor is hozzád juttatná el a borítékot. Akkor már mért ne hagyjuk ki a közvetítőt, nem igaz?
– Miért kell, hogy boríték mindenképpen hozzám kerüljön?
– Majd megtudod, amikor kinyitod. Ha kinyitod.
– Elég körülményes, nem?
– Újabban minden nagyon trükkös, Matt. Csupa fekély meg bosszúság.
– És jobb ruhák, mint amit valaha láttam rajtad.
– Ja, ebbe akár el is temethetnek, bassza meg. – Pörget. – Nézd, csak annyit kell tenned, hogy fogod a borítékot és beteszed egy megőrzőbe, valahová, ez már a te dolgod.
– Mi van, ha engem üt el a busz?
Ezen elgondolkodott, de aztán kitaláltuk, hogy legyen. A boríték a szőnyeg alatt lesz a hotelszobámban. Ha váratlanul meghalok, Spinner simán vissza tudja szerezni. Még kulcsot se kell adnom neki. A múltban se kellett neki soha sehová.
Kidolgoztuk a részleteket: a heti telefonhívás és a kétszavas üzenet, ha nem vagyok. Rendeltem még egy italt. Spinnernek még bőven volt a tejéből.
Megkérdeztem tőle, miért engem választott.
– Hát mert mindig korrekt voltál velem, Matt. Mióta nem vagy a testületnél? Pár éve?
– Olyasmi.
– Aha, felmondtál. A részleteket nem nagyon tudom. Megöltél egy gyereket, nem?
– Ja. Szolgálat közben. Eltévedt golyó.
– Föntről meg rádzúdult a szar, mi?
Belebámultam a kávéba, és elgondolkodtam. Nyári este, a levegőben a hőség szinte látható, a légkondicionáló a legnagyobb fokozaton a Spectacle-ben, egy bárban a Washington Heightson, ahol a zsaruk italát a ház fizeti. Nem voltam szolgálatban, de persze egy zsaru mindig szolgálatban van, és két kölyök épp azt az estét választotta, hogy kirabolja a helyet. Kifele menet lelőtték a csapost. Követtem őket az utcára, az egyiket megöltem, a másiknak szétlőttem a combcsontját.
Csakhogy az egyik lövés célt tévesztett, gellert kapott és egyenesen egy Estrellita Rivera nevű, hétéves kislány szemébe talált. Egyenesen a szemébe, és azon át az agyába.
– Semmi közöm hozzá – mondta Spinner. – Nem kellett volna felhoznom.
– Nem, semmi gond. Nem zúdult a szar. Tulajdonképpen hivatalos elismerést kaptam. Meghallgattak és felmentettek.
– És aztán otthagytad őket.
– Elment a kedvem a munkától. És más dolgoktól is. A háztól Coney Islanden. A feleségemtől. A fiaimtól.
– Van ilyen.
– Van.
– Akkor most mit csinálsz? Magánkopó vagy, nem?
Vállat vontam. – Engedélyem nincs. Néha szívességet teszek embereknek, és azok fizetnek érte.
– Hát ezzel vissza is tértünk a mi üzletünkhöz… – Pörget. – Mert tényleg szívességet teszel nekem, azt bizony.
– Ha te mondod.
Elkapta a még pörgő dollárt, megnézte, majd letette a kék-fehér kockás abroszra.
– Ugye nem akarod megöletni magad, Spinner? – kérdeztem.
– Kurvára nem.
– Nem tudsz kibújni a dolog alól?
– Lehet. Lehet, hogy nem. Erről inkább ne beszéljünk, jó?
– Ahogy akarod.
– Mer ha valaki meg akar ölni, mi faszt tudsz csinálni? Semmit se.
– Valószínűleg igazad van.
– Megteszed ezt nekem, Matt?
– Vigyázok a borítékodra. Azt nem tudom, hogy mit csináljak majd, ha ki kell nyitnom, mert nem mondtad el, mi van benne.
– Ha arra kerül a sor, tudni fogod.
– Akármi is az, nem ígérhetek semmit.
Ekkor jól megnézett magának, és valamit kiolvasott az arcomból, amiről nem is tudtam, hogy ott van. – Meg fogod tenni – jelentette ki.
– Talán.
– Meg fogod tenni. Ha meg nem, nekem már úgyis mindegy lesz, úgyhogy le van szarva. Figyelj, mennyit kérsz előre?
– Még azt se tudom, mit kell tennem.
– Úgy értem azért, hogy vigyázol a borítékra. Mennyit kérsz?
Sose tudom, hogyan állapítsam meg az árat. – Szép ez az öltöny.
– He? Kösz.
– Hol vetted?
– Phil Kronfeldnél. A Broadwayn.
– Tudom, hol van.
– Komolyan tetszik?
– Jól áll neked. Mennyit kóstált?
– Három húsz.
– Akkor azt kérem.
– Ezt a szar öltönyt?
– Háromszázhúsz dollárt.
– Ó. – Hátrahajtotta a fejét. – Egy pillanatra megfogtál. El nem tudtam képzelni, mi a szart akarsz az öltönnyel.
– Nem hiszem, hogy illene rám.
– Szerintem se. Három húsz? Ja, végülis ez is lehet az ár. – Elővett egy tömött alligátorbőr tárcát, és leszámolt hat ötvenest meg egy húszast. – Három… húsz… – adta át. – Ha elhúzódik a dolog, és még kell, csak szólj. Így megfelel?
– Meg. Mi van, ha meg akarlak keresni, Spinner?
– Ne.
– Rendben.
– Mármint elvileg nem kell keresned, címet meg akkor se tudnék adni, ha akarnék.
– Rendben.
Kinyitotta az aktatáskát, és odaadott egy nagy borítékot, aminek mind a két végét ragasztószalaggal zárta le jó erősen. Elvettem és letettem mellettem a székre. Spinner megpörgette az ezüstdollárt, felkapta, a zsebébe dugta, és biccentett Trinának, hogy kéri a számlát. Hagytam, hogy fizessen. Két dollár borravalót adott.
– Mi olyan vicces, Matt?
– Csak még sose láttalak fizetni. De olyat már láttam, hogy elemelted mások borravalóját.
– Hát, változnak a dolgok.
– Azt mondják.
– Különben se gyakran csináltam. Lenyúlni a borravalót. De ha éhes vagy, sok mindenre rákényszerülsz.
– Na ja.
Felállt, habozott, majd kezet nyújtott. Elfogadtam. Sarkon fordult. Utána szóltam. – Spinner?
– Na?
– Azt mondtad, az ügyvédek, akiket te ismersz, azonnal kinyitnák a borítékot, amint kilépsz.
– Az tuti.
– Miért gondolod, hogy én nem?
Úgy nézett rám, mintha valami elemi dolgot kérdeztem volna. – Te becsületes vagy – felelte.
– Ugyan már. Tudod, hogy engem is megzsíroztak. Egyszer-kétszer még téged is elengedtelek, az isten szerelmére.
– Ja, de mindig egyenes voltál velem. Van különbség a becsületes és a becsületes között is. Te nem fogod kinyitni a borítékot, amíg nem muszáj.
Tudtam, hogy igaza van. Csak azt nem tudtam, ő honnét tudja. – Vigyázz magadra – mondtam.
– Ja, te is.
– Nézz körül, mielőtt átmész az utcán.
– He?
– Vigyázz a buszra.
Nevetett kicsit, de nem hiszem, hogy viccesnek találta.
Még aznap betértem egy templomba, és harminckét dollárt tömtem a perselybe. Leültem hátul, és Spinneren gondolkodtam. Könnyű pénz. Nem kell érte csinálnom semmit.
A szobámba visszaérve feltekertem a szőnyeget, és aládugtam Spinner borítékát úgy, hogy az ágy alatt legyen. A szobalány néha porszívózik, de a bútort soha nem mozdítja el. A szőnyeget visszahajtottam a helyére, és azonnal elfeledkeztem a borítékról, és aztán péntekenként egy telefon vagy egy üzenet biztosított róla, hogy Spinner él és a boríték maradhat, ahol van.

A Kiadó engedélyével.

A szerző magyarul eddig megjelent művei:

Matt Scudder:
Az apák bűnei (GM)
Az apák bűnei (RG)
A pusztítás és teremtés ideje
A halál völgyében
Döfés a sötétben
Nyolcmillió halál
Ha a szent kocsma is bezár
A penge élén

J.P. Keller:
Bérgyilkos
Bérgyilkos a célkeresztben
Bérgyilkos mindörökké
Bérgyilkos inkognitóban

Bernie Rhodenbarr:
A betörő, aki parókát viselt
A betörő, akit szekrénybe zártak
A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni
A betörő, aki Spinozát olvasott
A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian
A betörő, aki eladta Ted Williamst
A betörő, aki Bogartnak képzelte magát
A betörő, akit temetni veszélyes
A betörő, aki zabot hegyezett

Kapcsolódó írás:

A betörő, akit Bernie Rhodenbarrnak hívnak