Főkép

Azt hiszem, mi sem bizonyítja jobban Crichton tehetségét könyvei hihetőségénél. Mert vegyük példának az Őslényparkot. Ha nem foglalkozunk az utolsó oldallal, akkor minden kétkedés nélkül megtörtént esetnek tudható be a történet. De ugyanez érvényes Az androméda-törzs esetében is. A naplószerűen dokumentált eset, melynek során űrbéli járvány bukkan fel Amerikában, nem véletlenül lett ismert szerte a világon.

A valóságszerű alaphoz nem kell más, mint némi tudományos jártasság és elbeszélői tehetség. Ez a bevált recept jelentkezik a szerző legújabb könyvében – amely a változatosság kedvéért újfent tudósokról szól, akik a megfelelő ellenőrzés hiányában már megint olyasmivel foglalkoznak, amivel nem kéne.

Egészen pontosan nem is az a baj, hogy a nanotechnológia kivitelezhetőségén dolgoznak, hanem az, hogy az aktuális probléma megoldásánál tovább nem látnak, és bűnös módon elfeledkeznek az esetleges következményekről. Amikor aztán már nem lehet tovább kerülgeti a bajokat, külsős embert hívnak segítségül, bízva abban, hogy az majd varázsló módjára hipp-hopp rendet tesz.

Elképzelésüket alátámasztja a felkért személy is, aki legfeljebb egy-két napot kíván az üggyel foglalkozni, aztán sietne haza családjához. Ugyanis Jack Foreman (korábban jó nevű középvezető a Szilikon-völgyben), most éppen munkanélküli és legfőbb gondja három gyerekének nevelése. Magyarul úgy fogalmazhatnánk, hogy kényszerűségből ő van gyesen. A kísérleti telepen, ahol a technológiával kapcsolatos gyártás zajlik aztán kénytelen némileg átértékelni elképzeléseit.

A regény csak alátámasztja azt a régi vélekedést, mely szerint a tudomány és a tudósok számos csodára képesek, de egyedül képtelenek felállítani mindazon szabályrendszert, amely alapján felfedezéseik többé-kevésbé veszélymentesen, és a közerkölcsnek megfelelően hasznosíthatók.