Főkép

A történet egy őszi estén kezdődik, amikor már mindenki alszik és a múltról, vagy a jövőről álmodik. Mindenki, kivéve azokat a vándorcirkuszosokat, akik az éj leple alatt érkeznek a kisvárosba, illetve két tizennégy éves fiú, Jim és Will, akik nem tudnak ellenállni a kísértésnek (vagy inkább a kíváncsiságuknak), ezért olyan dolgokat látnak meg, amiket nem kellene. Sötét árnyék emelkedik az égre, egy gőzorgona magától játszik, a vagonok körül pedig groteszk alakok suhannak.


Ez így elsőre lehet, hogy nem tűnik annyira ijesztőnek, de gondoljunk csak bele: sötét van, hideg van, fúj a szél, a fák között az éjszaka neszei hallatszanak, és ráadásul nagyon-nagyon különös dolgok történnek. Hasonló helyzetben szerintem sokan ugyanúgy tennének, mint a fiúk, akik ijedtükben messzire szaladtak.

Reggel felkel a nap, megnyugtató fényében valószerűtlennek tűnik minden, ami az éjszaka sötétjében történt. Ám újra eljő az alkony, és ismét életre kel mindaz, amit magával hozott az Egyesült Árnyszínház és a világhírű Pokolbéli Társulat.
És immár nem a fiúk mennek hozzájuk, hanem ők mennek a fiúkért. Valószínűleg nem teadélutánra akarják hívni őket. Vagy ha mégis, hát nagyon csalódott lennék. Vagy inkább meglepett.

A szerző neve eddig elsősorban sci-fi regényekhez kapcsolódott. Mi több, a Marsbéli krónikák és a Fahrenheit 451 a műfaj alapművei közé tartoznak. Ezúttal azonban Bradbury gondolt egy nagyot, és új irányba kalandozott. Szerencsére. Keze nyomán ugyanis megszületett egy misztikus elemekkel megtűzdelt, ugyancsak horrorisztikus alkotás. Pedig nem folyik benne patakokban a vér, nem fröcsögnek testnedvek és belsőségek, nem sétálnak benne olyan halottak, akiknek nincs jobb dolguk, mint az élők riogatása, és folytathatnám még a felsorolást. De nincs értelme. Sokkal inkább azt emelném ki, ami van benne: misztikum–borzongás–stílus.

Az utószóban Bradbury elmeséli a regény születésének történetét, ezért akit érdekel, ne fogja vissza magát: szerezze be a könyvet és olvassa el. Az egészet. Elejétől a végéig. És akkor ő is részese lesz a csodának. Annak, ahogyan a szavak rendezetlen halmazából és a mondatok kavargó kupacából megszületik a MŰ.


Amit tilos gyorsan, kapkodva olvasni, hiszen annál sokkal több „látnivaló” van benne. Különleges hatását nem naturális élveboncolással, hanem a viszonylag egyszerű alapötlet teljesen egyedi stílusú kidolgozásával éri el.

A szerző életrajza

Kapcsolódó írás:

Ray Bradbury: Fahrenheit 451 (Bárka Színház - 2011. február 26.)